A legendás apa olykor üvöltött, a fia inkább csendben visszavonult

Nagy teherrel, a Várhidi névvel él lassan már 66 éve a futballban. Édesapja a volt válogatott, vb-ezüstérmes Várhidi Pál, aki aztán edzőként hét bajnoki címet nyert az Újpesttel. A fia, Péter számára ez nem csak szép élményekkel szolgált, a legenda fiaként nem volt könnyű dolga játékosként. Az apai példából kiindulva nem is akart edzőnek állni, mégis az lett. Egész fiatalon ő is nyert bajnoki aranyat az Újpesttel, később pedig szövetségi kapitánynak is kinevezték. Várhidi Péterrel a nehéz örökségről, a sikerekről, a kudarcokról beszélgettünk, s azt is elárulta, hogy miként nem lett török szövetségi kapitány.

Várhidi Péter labdarúgó, edző, a magyar labdarúgó-válogatott volt szövetségi kapitánya. 1998-ban az Újpest FC-vel magyar bajnok. Budapest 20240305 Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Otthon minden a futballról szólt?
– Semmi másról. Apámat a hét közben folyamatosan hívták az újságírók, végig kellett hallgatnunk a félórás-órás beszélgetéseket, a hétvégék pedig borzasztóan teltek el. Ő hirtelen haragú ember volt, a meccsek feszültségei valósággal kirobbantak belőle. Ha kikaptak, akkor inkább elmentem aludni, mielőtt hazaért volna, de ha nyertek, akkor sem tudott könnyen megnyugodni. Előfordult, hogy este tízkor beült az autójába, azt sem tudtuk, hova megy, aztán kiderült, hogy kivezetett egy közeli erdőbe, és ott kiüvöltötte magát.

Várhidi Péter és Várhidi Pál (Fotó: Nemzeti Sport/archívum)

– Játszani látta őt?
– Igen, de nagyon kevés maradt meg belőle. Amikor hatvanban bajnokok lettek, én adtam át egy virágcsokrot, de csupán kétéves voltam, nem emlékszem rá. Emlékeim inkább az öregfiúkból vannak róla, de ő tudatosan távol tartott a játéktól, amennyire csak lehetett. Annak ellenére, hogy a gyerekkorom nagy része a futballista barátai között zajlott, velük nyaraltunk, rendszeresen összejártak az otthonokban, ment a kártya, itták a kisfröccsöt. Csak híres emberek vettek körül, például még járni alig tudtam, de Szusza Ferenc már mutatta, hogyan kell tartanom a lábfejemet a passzoknál.

Az apja eltiltotta a futballtól

– Így szinte magától értetődő, hogy futballista akart lenni.
– Tévedés, apám kimondottan eltiltott ettől. A nagybátyám az anyámmal megbeszélve titokban vitt el a Cérna-pályára, és már legalább három éve játszottam ott, amikor az edzőm szólt apámnak, hogy jöjjön ki egy meccsre, mert láthat ott a serdülő háromban egy egész ügyes kis balszélsőt, ő pedig döbbenten vette észre, hogy én vagyok az.

– A Várhidi névvel milyen céljai voltak gyerekként?
– Nagyon nehéz volt. Hasonló utat jártam be, mint Bozsik Péter, aki néhány évvel fiatalabb nálam, és ő sem tudta kifutni magát, mert azzal a névvel sem lehetett, akkorák voltak az elvárások. Én annak örülök, hogy harmincnégy éves koromig futballozhattam, keveset az élvonalban, sokat a másodosztályban, de az is profi liga volt, jól éreztem magamat, és ez a legfontosabb.

– Nincs hiányérzete?
– Olykor talán. Én akkor kerültem Újpesten a fiatal felnőtt korba, amikor a csapat a hetvenes években sorra nyerte a bajnokságokat. Apám volt az edző, aki megmondta, nála biztosan nem fogok játszani. Egyszer Tóth Józsefet, a balhátvédet eltiltották, és akkor apám azt mondta, nincs más választás, én fogok játszani a Honvéd ellen, amelyből Bodonyi Béla lett volna az emberem. 

Aztán az utolsó pillanatokban meggondolta magát, kihagyott, és a tartalékcsapatban léptem pályára. Másnap az Újpest kikapott négy egyre, Bodonyi három gólt lőtt. Ki tudja, ha én fogom, lehet, ötöt rúg, lehet, hogy egyet sem. 

Sohasem derül már ki, de apám nem akart kitenni ennek a kockázatnak, félt, hogy egy életre tönkre tenne, és persze saját maga ellen sem akart támadási felületet adni.

– Ezért ment el a Ganz-Mávagba?
– Nem, ennek az volt az oka, hogy megszűnt a tartalékbajnokság. Talán nyolcan vagy kilencen igazoltunk Újpestről az NB II-es Mávagba, és már az első évben a bajnoki címért játszottunk. Megkérdeztük az elnököt, mi lesz, ha feljutunk, mire azt felelte, hogy az nem történik meg. Mi erősködtünk, hogy mi lesz, ha mégis, a végén már azt mondta, ha kell, a játékvezetőket lefizeti, hogy ellenünk fújjanak, de szó sem lehet feljutásról.

Apa és fia világrekordja

– Később a BVSC-vel viszont feljuthatott az élvonalba. Mi volt annak a csapatnak a titka?
– Az összetartó erő. Amikor odahívtak, a csapat a harmadosztályban szerepelt, de mondták, a cél az élvonal. Az első évben bajnokságot nyertünk, a másodosztályban pedig a második év végén jutottunk fel, a két évvel korábbi csapatból egyedül én maradtam meg. Akkor már Kisteleki István ült a kispadon, akivel a Mávagnál együtt játszottam. A BVSC tényleg család volt, mindenki szeretett oda kijárni, az összes máig tartó barátságom onnan származik.

– Mennyire volt kézenfekvő, hogy edző lesz?
– Semennyire. Apám példájából kiindulva, arra gondolva, amit mi a családban átéltünk, azt mondtam, edző egész biztosan nem leszek. Az utolsó évemet töltöttem a BVSC-nél, be is jelentettem, hogy abbahagyom a játékot, amikor Kisteleki István rábeszélt, jelentkezzek a TF-re, mert szerinte nagyon jól látom a mérkőzéseket, van hozzá tehetségem. Ezzel párhuzamosan már én tartottam a tartalék edzéseit, majd a visszavonulás után megkaptam az utolsó éves ifistákat. Azaz magasan kezdtem, sohasem foglalkoztam kicsikkel. Nagyon élveztem a munkát, értünk el szép sikereket, és több olyan futballista is kikerült a kezünk alól, akik később stabil NB I-es játékosok lettek.

Várhidi Péternek csak kicsi hiányérzete van  (Fotó: Bach Máté)

– Az előbb beszéltünk róla, hogy a Várhidi névvel játékosként roppant nehéz volt. Amikor már edzőként visszament Újpestre, ahol az édesapja hét bajnoki címet nyert, nem volt ez a nyomás még nagyobb?
– Nem, mert Nagy László pályaedzőnek hívott, egész pontosan ebben a felállásban mentünk Újpestre az MTK-tól, ahonnan őt vezetőedzőnek hívták. Amikor neki mennie kellett a gyengébb rajt miatt, menni akartam én is, ő kért rá, hogy maradjak, ennek ellenére sokan tudni vélik, hogy én fúrtam meg őt, amiről szó sem volt. Így 1997 őszén az ölembe hullott a csapat, és a téli felkészülés remekül sikerült, a tavasszal pedig megnyertük a bajnokságot. Akkor, az aranyérem ünneplésekor láttam először azt, hogy apám mennyire büszke rám. Tulajdonképpen abban a pillanatban zárult le a fiatal korom. Nem is tudom, van-e ilyen még valahol a világ futballjában, hogy egy klubot az apa és a fia is bajnoki címig vezetett volna.

Elege volt, de szövetségi kapitány lett

– Az Újpest azóta nem is nyert bajnokságot. Három év múlva miért kellett távoznia?
– Tulajdonosváltás történt, mi pedig méltatlan körülmények között dolgoztunk. A bajnokság megnyerésekor az utolsó hónapokat már pénz nélkül játszottuk le, utána pedig már edzeni sem igen volt hol. Úgy tudtuk megúszni a csődöt és a kiesést, hogy jó pénzért eladtuk Sebők Vilmost, a nemzetközi szereplésből is akadt némi bevétel, ezekből éltünk napról napra. Éreztem, hogy szép lassan elfogy körülöttem a levegő, de a legnagyobb fájdalmam az, hogy a vezetők kinyírták Véber Györgyöt. 

Ő akkor jött vissza a súlyos sérüléséből, az utolsó meccs végén úgy is beállítottam, hogy mankóval jött ki a pálya mellé, mert megérdemelte. A vezetők elküldték, és sajnos a mai napig meggyőződése, hogy ezt nekem köszönhette, és bánt, hogy nem hiszi el nekem, nem így van.

– Következő állomáshelyén, a Videotonnál is remekül sikerült az első éve, majd a második közepén elküldték. Ott mi tört meg?
– Olyanok történtek a klubnál, hogy tudtommal még nemrég is zajlottak az akkori ügyekből eredő perek. A Vidi a kiesés ellen harcolt, és a segítőmmel, Herédi Attilával nagyon jó csapatot szedtünk össze, az ötödik helyen végeztünk sok meccset megnyerve. Aztán előjöttek zűrös ügyek a külföldi játékosok szerződtetésével kapcsolatban, a tulajdonosok emiatt perekbe keveredtek, és ez megbontotta az egységet az öltözőben, többen elmentek, és nekünk is mennünk kellett. Utána Nyíregyházára szerződtünk Attilával, amellyel feljutottunk az NB I-be. Ez szép sikernek számított, de vége lett, és utána elegem is volt kicsit az edzősködésből. Időközben elkezdtem dolgozni a Sport TV-ben szakkommentátorként, és az tökéletesen kielégített.

Megkockáztatta a válogatottnál a fiatalítást  (Fotó: Bach Máté)

– Ha ez így van, hogyan került az MLSZ-be, ahol hamarosan szövetségi kapitány lett?
– Kisteleki Istvánt időközben megválasztották elnöknek, és ő bízott meg az egyik utánpótlás csapat irányításával. Szép és sikeres időszak volt, és amikor éppen egy elitkört vettünk győzelmekkel Cipruson, 

Pista felhívott, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mit tennék abban a helyzetben a szövetségi kapitányként. Ez a helyzet az volt, hogy a válogatott kikapott Máltán, és Bozsik Péter lemondott. Én azt taglaltam, hogy az akkori generáció szemlátomást képtelen sikereket elérni a különböző selejtezőkön, ezért drasztikusan fiatalítanék.

Ezután az elnökség megbízott azzal, hogy a Kanada elleni meccsen irányítsam a válogatottat, én pedig kilenc újoncot hívtam meg, és így nyertünk egy nullra.

– Ha nem győzünk Kanada ellen, akkor nem is marad kapitány?
– Ezt nem tudom, de szerintem a kinevezésemben az is közrejátszott, hogy az utánpótlás csapataimmal szép eredményeket értünk el, volt olyan időszak, hogy a felnőttekkel együtt négy válogatott munkáját is irányítottam.

Így könnyebb volt kirúgni

– A drasztikus fiatalítás komoly megütközést keltett, hiszen olyan játékosok is válogatottak lehettek, mint például Vass Ádám, akinek klubban még nem volt felnőtt mérkőzése. Nem érezte ezt túl kockázatosnak?
– Dehogynem. A közvélemény nehezen emésztette meg, és úgy vette, hogy szórakozom a válogatottal. Szentül hittem, hogy ez a járható út, ez a jövő, a jelen pedig a máltai vereség és a hetvenhatodik hely a világranglistán. Korábbi alapemberek megsértődtek, 

de szerencsémre Hajnal Tamás és Juhász Roland mellém állt, és sokat számított Gera Zoltán hazajövetele a válogatottba. 

Egy ciprusi edzőmeccsen ültem le vele beszélgetni, elmondtam, nem vagyok megelégedve, és a következő alkalommal már maximálisan odatette magát, és elfogadta az elképzelésemet. Ők hárman alkották az alapot, nem is csalódtam bennük, és köréjük tettem be a fiatalokat.

– Kissé furcsa, hogy 2008 januárjában határozatlan idejű kinevezést kapott, majd három hónappal később leváltották a holland Erwin Koemannak helyet csinálva. 
– Így könnyebb volt kirúgni, mint határozott idejű szerződéssel lett volna. Én az utolsó, Szlovéniai mérkőzés előtt kezdtem el érezni, hogy valami gond van. A helyszín Zalaegerszeg volt, és engem becsaptak azzal, hogy a közeli hévízi pálya alkalmatlan az edzésekre, ezért a messze fekvő Andrásfalvára kellett járnunk a meccs előtti napokban, közben viszont megtudtam a hévízi polgármestertől, hogy a pályát kimondottan a mi kedvünkért tökéletes állapotba hozták. Több kulcsjátékos sérültet jelentett, kikaptunk és le is váltottak.

– A válogatott amúgy huszonnyolc helyet lépett előre a világranglistán, de a leghangosabb siker a regnáló világbajnok olaszok legyőzése volt. A három magyar gólnál mindenki felszabadultan ünnepelt, de ön olyan arccal állt a kispad előtt, mintha mi kaptuk volna a gólokat. Mi járt a fejében?
– Talán az olasz futball iránt érzett óriási tisztelet miatt vágtam engem is meglepő faarcot. Nagyon boldog voltam, de nem tudtam megmutatni. Akkor már évek óta kommentáltam olasz bajnoki mérkőzéseket, a játékosok így értve közeli ismerőseim voltak, nagyon nagyra tartottam őket. Senki sem hitt a győzelmünkben, őszintén szólva mi magunk sem, de ez volt az a meccs, amelyen a szurkolók elfogadtak minket.

– Nem sokkal később magyar szövetségi kapitányként utazott Isztambulba, és kis híján török szövetségi kapitányként jött haza.
– Ez volt az a meccs, amelyet nemcsak szerintünk, hanem a világsajtó szerint is elcsalt a skót bíró, amikor null nullnál a nekünk járó tizenegyes helyett kiállította Gera Zolit. 

A mérkőzés előtti napon ültünk a szállodában, és odajött hozzánk egy bennfentes ember azzal, hogy ha mi nyerünk, akkor Fatih Terimet azonnal elküldik, én pedig ne lepődjek meg, ha megkérdezik, lennék-e helyette a török kapitány,

 és amennyiben igent mondok, még a stadionban kineveznek. Csak néztem nagyot, aztán kikaptunk…

– Feltűnő, hogy a szövetségi kapitányi poszt után kizárólag alacsonyabb osztályban dolgozott. Tudatosan?
– Teljesen tudatos döntés volt. Sehol sem akartam már edzősködni. Úgy gondolkodtam, hogy bajnoki címet nyertem azzal a csapattal, amelyet gyerekkorom óta imádtam, eljutottam a szakma csúcsúra azzal, hogy szövetségi kapitány lehettem, és azt az időszakot nem csalódásként éltem meg. Utána megkaptam az olimpiai válogatottat, amelyet nagyon szerettem volna kivinni Londonba, és a csapat erre alkalmas is volt. 

Ám jött a szerbek elleni simlis meccs, ami mindent elvett tőlem. Pontosan tudtam, miért kaptunk ki nyolc nullra, azt is tudtam, kik voltak a bűnösök, és mennyit kaptak érte.

Akkor úgy éreztem, valahol számomra megszűnt a foci. Később hívott a Szigetszentmiklós, én mentem, és nagyon jól éreztem magamat, de reflektorfénybe nem akartam kerülni.

– Haragszik a játékosokra?
– Nekem az fáj, ahogyan az MLSZ visszavonta a kinevezésemet, és nem vizsgálta ki alaposan a történteket. A szövetség akkor hozta Magyarországra Jámbor Lászlóval a holland vonalat, amiről megjelent egy cikk, amely szerint ebben nekem már nem lesz helyem. Innen tudtam meg, hogy leváltanak.

– Nem is hiányzik a futball?
– Nem, mert Nagykanizsán iskolákban gyerekeket oktatok, ez a napjaim nagy részét kitölti. Mellette pedig a Sport TV indulása óta tagja vagyok a kommentátorok csapatának, és ha ez huszonnégy éve működik, akkor talán nem is csinálom rosszul.

Borítókép: Várhidi Pétert kielégíti az, hogy iskolákban tanít és kommentátorként is dolgozik (Fotó: Bach Máté)