Egy híres magyar is részt vett az Európa-bajnokság kitalálásában

Már csak egy hét, és nézhetjük a a tizenhetedik Európa-bajnokság mérkőzéseit. Csak a tizenhetedikét, ugyanis a többi kontinenshez képest Európa később rendezte meg az első tornáját, Dél-Amerikában 1916-ban, Ázsiában 1956-ban, Afrikában pedig 1957-ben kezdtek el vetekedni egymással a nemzeti válogatottak. Az első európai győztes 1960-ban vehette át a serleget, a sorozatra mindössze tizenhét ország nevezett, és komoly futballnagyhatalmak maradtak távol. Azaz nehézkes volt az indulás, a magyarok ekkor epizódszerepet játszottak, de az első lépés megtörtént. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

Az első Európa-bajnokságot a szovjet válogatott nyerte meg. Fotó: Archív

Forrás: Arcanum

A dánokat, finneket, norvégokat, svédeket, utóbb Izlandot és Feröert felvonultató északi torna, illetve a Baltikum bajnokságának mindenkori győztese jóval szerényebben kezelte a sikert, sohasem tartotta magát a kontinens legjobbjának. Ugyanakkor az igény szép lassan megszületett, erről Kormanik Zsolt ezt írta a Futball Eb 1958–2008 című könyvében: 

A világbajnokság létrejöttében és »működtetésében« játszott fontos szerepnek, az erőforrások végességének tudható be elsősorban, hogy Európában minden földrésznél később avatták az első kontinensbajnokot. Ugyanakkor a rendszeresen kiírt regionális tornák létezése és népszerűsége előrevetítette, hogy előbb-utóbb megvalósul az összeurópai viadal régóta dédelgetett álma. Mindenekelőtt arra volt szükség, hogy az öreg kontinens létrehozza a maga futballszervezetét.

Az UEFA tehát 1954-ben alakult meg, és nem tétlenkedett: 1956-ban rajtolt a Bajnokcsapatok Európa-kupája (ez a mai Bajnokok Ligájának az elődje), két évvel később megkezdődtek a küzdelmek a Vásárvárosok Kupájában (ez a később megalapított Kupagyőztesek Európa-kupájával együtt torkollott az UEFA-kupába, amelyet mára az Európa-liga váltott fel), és a francia Henri Delaunay kezdeményezésére azonnal megkezdődtek egy Európa-bajnokság megszervezésének az előkészületei is. Az ötletgazda 1955 őszén elhunyt, de a fia, Pierre Delaunay az UEFA második főtitkáraként természetesen szívügyeként kezelte az Eb tervének a megvalósítását, a szervezési javaslat kidolgozója pedig az UEFA alelnökeként egy bizonyos Sebes Gusztáv volt.

A bíró is nyilatkozott

Akad az Eb őstörténetének más magyar vonatkozása is: a torna históriájának első selejtezőjét a magyar válogatott játszotta – ennél több büszkeségre akkor nem lehetett oka –, az ellenfele a Szovjetunió volt 1958. szeptember 28-án. A sorsolást egyébként néhány hónappal korábban, a svédországi világbajnokságon tartották meg, és lehangolóan kevés, mindössze tizenhét ország nevezett. Igazi nagyágyúk is távol maradtak, Európa két akkori világbajnoka, az NSZK és Olaszország sem indult, ahogy Anglia is kihagyta a tornát, hasonlóan a hazai pályán épp akkor vb-ezüstérmet szerző Svédországhoz. Ez azt jelentette, hogy aki túlélt két kört a selejtezőkön, az azonnal a négyes döntőben találta magát.

A magyar válogatottnak nem sok jutott a legelső Európa-bajnokságon. A történelmi első selejtezőn a moszkvai Lenin-stadionban 120 ezer néző előtt 3-1-re kikapott úgy, hogy a szünetben már három gól volt a hátránya. 

A csapat összeállítása így festett: Bakó – Kárpáti, Sipos, Sárosi L. – Bundzsák, Berendi – Budai II, Göröcs, Csordás, Tichy, Bencsics, azaz a korábbi legendák közül csak Budai László és Tichy Lajos lépett pályára, a magyar válogatott legjobbja Bundzsák Dezső volt. 

A visszavágóra csaknem napra pontosan egy év múlva, 1959. szeptember 27-én került sor, és valamivel acélosabb csapat próbálta meg ledolgozni a hátrányt a Népstadion mintegy kilencvenezer nézője előtt: Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi – Bozsik, Kotász – Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi.

 

Ez sem segített: a szovjetek 1-0-ra nyertek, és ezzel továbbjutottak. A Népsport tudósítása szerint a magyarok nem találták meg a szoros emberfogás ellenszerét, Sipos Ferenc volt az egyetlen magyar játékos, akinek teljesítményét fenntartás nélkül dicsérni lehet, mert kitűnően helyezkedett, a hátvédsor utolsó védőjátékosaként sokszor keresztezett, kisegített a széleken is, középen pedig alig lehetett őt átjátszani. Baróti Lajos szövetségi kapitány szerint a csatárok nagy csalódást okoztak, de mai fejjel szinte felfoghatatlan módon a lap megszólaltatta a lengyel Kowal játékvezetőt is, aki ezt nyilatkozta: 

Az első félidőben a magyar csapat mezőnyfölényt harcolt ki, és gólhelyzeteket is kidolgozott. A második félidőben azonban úgy láttam, hogy erőnléti hiányosságok ütköztek ki a magyar csapatban. Pontatlanul se lőttek a magyar csatárok. A vitatott gólt azért nem adtam meg, mert úgy láttuk, hogy a szabadrúgásnál a labda elrúgása előtt Sándor lesen állt.

Miután a Szovjetunió túllépett a magyarokon, a spanyolokkal játszott volna az Eb-döntőbe kerülésért. Azért csak volna, mert az ibériai országot irányító diktátor, a kommunistagyűlölő Francisco Franco tábornok nem engedte pályára lépni a spanyol csapatot szovjet földön, visszavették a már megrendelt repülőjegyeket – történt mindez a Real Madrid akkori fénykorában! Így Gavriil Kacsalin szovjet válogatottja játék nélkül jutott a négyes döntőbe Jugoszlávia, Csehszlovákia és a selejtezőben az ellenfelek hálóját rojtosra szaggató (19 gól) franciák mellé, a finálénak pedig Henri Delaunay emlékének adózva Franciaország adott otthont 1960 júliusában párizsi és marseille-i helyszínekkel.

Henri Delaunay  Fotó: Archív

Az akkori Parc de Princes stadion a fővárosban jóval kisebb volt a mainál, így 35 ezer tomboló néző ünnepelte a hazai csapatot, amely a 74. percben már 4:2-re vezetett a jugoszlávok ellen. Ez nagy szó volt, ugyanis a francia válogatott több ászát is nélkülözni kényszerült. Just Fontaine 1958-ban 13 gólt szerezve lett a vb gólkirálya, és pályája csúcsára ért az ötvenes évek végén: 

vb-gólkirályi címe mellé begyűjtött egy BEK- (1959) és két francia (1958, 1960) mesterlövészi titulust, miközben a válogatottban is egész évben ontotta a gólokat. Aztán Sékou Touré, a Sochaux centere 1960 tavaszán kettős lábtörést okozott neki; később visszatért ugyan, de két év múlva megint eltört a lába, ami a pályája végét jelentette.

Ám nem csak Fontaine volt az egyetlen klasszis francia támadó, aki lemaradt az első Eb-ről, hiányzott a szintén sérült aranylabdás, Raymond Kopa, továbbá a Fontaine-hez hasonlóan kétszeres francia gólkirály, Roger Piantoni is. Úgyhogy 1958-hoz képest 1960-ra csupán a két szélső, Maryan Wisnieski és Jean Vincent maradt meg hírmondónak a Wisnieski, Fontaine, Kopa, Piantoni, Vincent összetételű álomötösből. Ennek ellenére az Eb elődöntőjében karnyújtásnyira került a döntő, ám nem várt fordulat következett be: a hirtelen feltámadó jugoszlávok három perc alatt három góllal sokkolták a házigazdákat, és 5-4-re megnyerték a meccset.

Bernabeu hoppon maradt

A másik ágon nincsen sztori: Marseille-ben a csehszlovák Andrej Kvasnak hamar megsérült, akkoriban még nem lehetett cserélni, és a szovjetek, élve a lehetőséggel, simán nyertek 3-0-ra. Északi szomszédaink a bronzéremmel vigasztalódtak, 2-0-ra legyőzték a kedvetlen, motivációjukat elvesztő franciákat. A döntőre 25 ezren voltak kíváncsiak Párizsban, ahol a szakadó esőben Jugoszlávia talált egy gólt, majd kidolgozott vagy tucatnyi helyzetet, 

ám Lev Jasin földöntúli bravúrokat bemutatva mindent védett, és a szovjetek ki is egyenlítettek. Jött a hosszabbítás, a 112. percben Viktor Ponyegyelnyik befejelte a győztes gólt, így a Szovjetunió lett az elő Európa-bajnokság győztese. 

A Real Madrid elnöke, Santiago Bernabeu a helyszínen nézte meg a mérkőzést, amely után Lev Jasin mellett még négy szovjet futballistának kínált szerződést – talán mondani sem kell, feleslegesen…

Így indult tehát az Európa-bajnokságok története: kissé nehézkesen, kevés résztvevővel. Ma a döntő mezőnyét 24 válogatott alkotja – héttel több, mint amennyien az elsőn elindultak.