Kokó a szaunában tanította ütni a sportriporterből lett jogászt

Futballkapus, sportújságíró, ügyészségi szóvivő, MLSZ-elnökségi tag és jogi, valamint kommunikációs vezető, ügyvéd, rendszeresen felbukkan a televíziókban jogi vagy éppen sport ügyekben. Borbély Zoltán mindig is több lábon szeretett volna állni, riporterként nagy hasznát vette édesapja tanácsának, hogy tanuljon meg finnül. Az utóbbi években két betegség is figyelmeztette, lassítania kell, és a sokoldalú élet dacára hallgatott is rájuk.

Borbély Zoltán visszavett a tempóból, de így több lábon állva él. Fotó: Kurucz Árpád

– Ki volt az atlantai olimpián Kovács István második ellenfele?
– A tadzsik Hursen Haszanov, és Kokó simán győzött pontozással.

– Érdemes folytatnom, meg tudnám fogni?
– Amit én közvetítettem, abból biztosan nem, az olimpiai aranyéremig vezető útra pedig egész világosan emlékszem, de az egész amatőr korszakáról is szinte mindent tudok. Kokó profi pályafutásából viszont megfogható vagyok, mert azokon a meccseken már nem én voltam a kommentátor. 

Kovács István születésnapján Dunai Antallal, Kokóval és Erdei Zsolttal  Fotó: Nemzeti Sport

– Mikor és miért szeretett ennyire bele az ökölvívásba?
– Édesapám kiváló mérnök volt, az AFIT igazgatójaként dolgozott, és ő bokszolt, otthon a nappaliban engem is tanított rá. Kilencvenhatban többen is elmentek a Telesporttól, és Vitray Tamás engem jelölt ki az ökölvívás közvetítésére. Nagy szerepe volt ebben Kovácsi László felelős szerkesztőnek, aki a mi fiatal csapatunknak a mentora volt, idetartozott rajtam kívül Hajdú B. István, Suba Kata, Faragó Richard, Kiss Kinga és Várhegyi Ferenc.

– Így is meglepő a párosítás, hiszen korábban futballozott.
– Ott az összefoglaló műsorba dolgozhattunk, mi, fiatalok folyamatosan jártunk a vidéki meccsekre. Nem volt bajom az ökölvívással, mert nagyon szerettem, és a sportág nézettsége mindig jó, egy-egy kiemelkedő esemény megfelelő szervezéssel és felvezetéssel pedig egészen kiugró volt és az a mai napig. Én akkor lementem a KSI-be, megtanultam az ütéseket, egyszer Kokó is tanított ütni a szaunában, és élveztem a közvetítéseket. Életre szóló barátságok születtek a bokszban, és a mai napig lejárok edzeni Újpestre.

Világsztárokkal beszélhetett finnül

– A futballkarrierje miért tört meg?
– Az egyetem miatt. Nyolcvanhétben serdülőválogatott kapus voltam, és annyira leromlottak a jegyeim, hogy ha folytatom a focit, akkor nem vesznek fel az egyetemre. Nagyon becsülöm azokat az élsportolókat, akik diplomát is szereztek, de én úgy éreztem, a tanulás és ezen a szinten a sport nekem együtt nem megy. Inkább képzett kapus voltam, mint tehetséges. Az első perctől védtem, nem kényszerből kerültem a kapuba, és szinte biztos, hogy a Ferencvárosban nem jutottam volna el a felnőtt csapatig, de talán máshol sem az élvonalban.

– Ha a jogi egyetem annyira fontos volt, hogy a futballt is feladta miatta, akkor hogyan jött a sportriporteri munka?
– Kilencvenben megjelent egy hirdetés azzal a kérdéssel, hogy „Akar ön sportriporter lenni?”, amire csak az a válasz lehetséges, hogy persze. 

Volt felvételi rengeteg jelentkezővel, köztük akadt olyan is, aki a Jászberényt ly-nal írta… Az egyetemi gólyatáborból utaztam vissza Budapestre felvételizni, a vonaton borotválkoztam meg, úgy néztem ki, mint akit összekaszaboltak. Ez a kettő ment együtt, mert a sportriporteri képzés a hétvégeken zajlott, a jogi egyetem pedig vizsgás műfaj, nem olyan, mint az orvosi.

Fotó: Kurucz Árpád

– Emlékszem, amikor a Fradi az Ajaxszal játszott a Bajnokok Ligájában, Borbély Zoltánt irigyeltük, mert interjút készíthetett Jari Litmanennel, aki azért állt vele szóba, mert finnül kérdezte. Miért tanult meg finnül?
– A gimnáziumban volt lehetőség rá, és az édesapám elmagyarázta, hogy minél ritkább egy idegen nyelv, annál értékesebb. Hozzátette, ennek még nagy hasznát látom majd, és igaza lett. Az ön által említett esetnél rengeteg újságíró próbálta megkörnyékezni Litmanent, én pedig csak annyit kérdeztem tőle finnül, hogy tudja-e, mi nyelvrokonok vagyunk. Erre megállt, és ettől fogva csak nekem válaszolt. Kicsivel korábban halt meg Ayrton Senna. Mika Häkkinent annyira megrázta a tragédia, hogy senkinek sem nyilatkozott róla, én a Hungaroringen odamentem hozzá, és megmondta, kizárólag azért beszélt velem Sennáról, mert az anyanyelvén szólítottam meg.

– Ezután jött Atlanta, Kovács István olimpia aranyérmének a közvetítése, egyre ismertebb lett sportriporterként, majd váratlanul a Fővárosi Főügyészség szóvivőjeként bukkant fel. Ez milyen fordulat volt?
– A Telesportnál mesterkurzust végeztünk, közben pedig elkezdtem dolgozni fogalmazóként és titkárként a bíróságon, ez volt a főállásom. Amikor a bírói kinevezés előtt álltam, akkor 

az egyik főnököm azt mondta, választanom kell, az nem megy, hogy egyik nap ítélkezem, másnap pedig Kokó bokszmeccsét közvetítem. Egy öttagú grémium előtt kellett megjelennem, ahol megkérdezték, miért akarok bíró lenni. Előttem már vagy húszan kapták meg ezt a nem túl frappáns kérdést, gondoltam, szokatlan választ adok, és azt feleltem, a gyors meggazdagodásért. 

Végül három:kettő arányban arra szavaztak, hogy bíró leszek, de a kettőnek lett igaza, mert egy bírói pályázaton alulmaradtam annak ellenére, hogy egy picivel minden mutatóban jobb voltam a kinevezett vetélytársnál, aki egyébként nagyon meg is érdemelte.

Seneca mondása nem illik rá

– Ezért ment inkább az ügyészségre?
– Igen, kicsit megsértődtem, de utólag már nem bánom, hogy így történt. Varga Zs. András volt akkor a legfőbb ügyész helyettese, és ő hívott, hogy legyen szóvivője a Fővárosi Ügyészségnek is. Vele együtt alakítottuk ki a máig működő ügyészségi szóvivői rendszert, amire nagyon büszke is vagyok.

– Az nem vetődött fel, hogy a sportriporteri munkát választja?
– Nem. Senecának van ugyan egy mondása, amely szerint aki mindenütt ott van, az sehol sincs, rám ez nem igaz, én mindig is több lábon szerettem volna állni. 

Az újságírásban láttam kisiklott karriereket, öngyilkosságokat, és úgy éreztem, hogy ez nagyon bizonytalan pálya. Változnak az ízlések, túl sűrűn kell alkalmazkodni gyorsan változó elvárásokhoz, az ember hol túl fiatal, hol túl öreg valamihez, és a számos remek ellenpélda ellenére nem akartam mindent erre az egy lapra feltenni, a jog pedig mindig is roppant fontos volt nekem.

– Ennek ellenére azért olykor hallhattuk bokszközvetítéseknél, csak éppen nem a köztévén.
– Egészen tizennyolcig hallhattak az egyik kereskedelmi sportcsatornán, Magyarországon például én közvetítettem a két Klicsko-testvér, Vitalij és Volodimir legtöbb mérkőzését. Emellett egy csúcshoz is közöm van, a Duna TV eddigi legnézettebb műsora Volodimir Klicsko és David Haye meccse volt, csaknem másfél millióan nézték, és én közvetítettem. Szántó Öcsi bácsi volt a szakkommentátor, aki több mint barátom, de nagyon erős a kapcsolatom sok bokszolóval.

Balról Borbély Zoltán, Szántó Imre és Harcsa Zoltán, olimpiai 5. helyezett ökölvívó  Forrás: Facebook

– Újabb érdekes fordulat: 2010-ben tagja lett az MLSZ elnökségének, amelyet az új és Messiásként várt elnök, Csányi Sándor állított össze. Ha jól tudom, előtte személyesen nem is ismerték egymást.
– Ez így volt. Természetesen tudtam, hogy ki ő, de korábban nem vállalt szerepet a sportban, én pedig messze álltam a pénzügyi világtól. Amikor ő kiválasztotta az új elnökség rajta kívül nyolc tagját, arra törekedett, hogy ők elsősorban ne a labdarúgás világából érkezzenek. 

Egy régi mondás szerint a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra bízzuk, Csányi Sándor alighanem ebből indult ki. 

Akkor még az ügyészség felügyelte a sportszervezeteket, adta magát, hogy onnan menjen valaki az elnökségbe, valaki pedig engem javasolt, és nyilván a sportban való ismertségem is számított. Jó érzés volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, Vizi E. Szilveszter után én kaptam a legtöbb szavazatot. Az pedig nagyon jólesett, hogy a közgyűlésen Grosics Gyula, Buzánszky Jenő vagy éppen Szepesi György mennyire szurkolt nekem, őket gyerekkorom óta ismertem.

– Hogyhogy?
– A Párizsban élő nagyapám intézte az Aranycsapat tagjainak a valutaügyeit. Hozzáteszem, legálisan. Jules bácsinak hívták, és ők az ő unokájaként ismertek meg.

Az MLSZ rászabott egy osztályt

– Az MLSZ-től azt kapta, amit várt?
– Említettem a Telesport hatos fiatal csapatát, amelynek a tagjaival a mai napig szoros barátságban vagyunk, minden hónapban találkozunk. A szövetségben ugyanilyen remek csapat tagja lehettem vezetőként, majdnem ugyanolyan szép időszakként emlékszem rá vissza, mint arra.

Borbély Zoltán és Csányi Sándor  Fotó: Nemzeti Sport

– Az elnökség megalakulás után néhány hónappal el is hagyta az ügyészséget, és az MLSZ alkalmazottja lett a jogi és sajtóosztály vezetőjeként. A kettő hogyan passzolt össze?
– Úgy, hogy amikor tárgyaltunk, én megmondtam, hogy a jog a hivatásom, és így tulajdonképpen az én kedvemért házasították össze ezt a két területet, utána ez az osztály meg is szűnt. Amúgy hatalmas kihívás volt ez a feladat. A nagy hatalmú megyei elnökségeket át kellett alakítani megyei igazgatóságokká úgy, hogy az MLSZ a megyékkel együtt egy jogi személy legyen. Hatalmas munka volt. Ez egyébként Csányi Sándor egyértelmű akarata volt, mert így a működés sokkal racionálisabb lett. 

Óriási eredmény, hogy ebből sem kívül, sem belül nem támadt felzúdulás. Büszkén mondhatom, hogy Izsó Ignáccal és Kósik Tamással együtt egyetlen pert sem veszítettünk el. A jogi rész tehát sikeresnek mondható, a kommunikáció megítélése pedig túlságosan is szubjektív, bármilyen furcsa, ha a válogatott nyert, akkor jó volt, ha nem, akkor biztosan rosszul csináltuk a belső vélemények szerint.

– Az elnökségi tagsága miért szűnt meg menet közben?
– Volt egy újságíró, akinek sokat segítettem, és egy Csányi Sándorral készített interjúban teljesen jogosan felvetette, hogy elnökségi tagként és alkalmazottként tulajdonképpen a saját magam főnöke vagyok. Dacára annak, hogy ez másra is igaz volt, én távoztam az elnökségből, de egyáltalán nem baj, nem haltam bele, annak pedig örültem, hogy Balogh Gabriella lett az utódom.

Az élet komoly jelzést adott

– Amikor eljött az MLSZ-ből, ezt azzal indokolta, hogy a jogi hivatásában ez az utolsó pillanat, hogy lépést tarthasson a szakma legjobbjaival. Ez mit jelent?
– Negyvenkét éves voltam, akkor vezették be az új büntetőeljárási törvényt és az új polgári perrendtartást, ami miatt többen elhagyták a jogi pályát.  Ezek olyanok, hogy vagy csinálod, vagy sohasem tanulod meg. Tényleg úgy éreztem, hogy ha most nem összpontosítok erre, akkor lemaradok. Emellett szerettem volna végre a magam ura lenni. Mindig szerettem a jó főnököket, akiktől sokat tanulhattam, és mindig is volt ilyen, a futballban például Kaszás Pál vagy Szűcs Lajos, akitől rettegtünk, de nagyon felnéztünk rá, de vágytam némi önállóságra. A közlekedés lett a szakterületem, amelybe beletartozik a kártérítés és a biztosítás is, és olyan nagy ügyekben dolgozhatok, mint például a Hableányé. A sportjogot már rá sem írom a névkártyámra, nem szeretem, amikor valakinek tucatnyi címe, funkciója zsúfolódik össze rajta.

– A sportból mennyi maradt meg?
– A médiát illetően a Sport TV Heti helyzet című műsorának rendszeres vendége vagyok, a Sport plusz Fociban is megjelenek, de az MLSZ Jogi Bizottságának is tagja vagyok. Ennyi elég is a munka mellett, az élet komoly jelzést adott erre.

– Milyen jelzést?
– A Covid után a fél arcom lebénult egy Ramsey–Hunt-szindróma nevű betegség miatt. 

Egy év és két hónap alatt jöttem ki belőle, lelkileg majdnem belehaltam, és köze van a stresszhez. Tanácsolták a minél több mozgást, a következő nyáron elmentem a színészválogatottal focizni, a labda eltalálta a szememet, hátsó üvegtesti határhártya-leválás lett belőle. Eddig azt sem tudtam, hogy ilyen betegségek léteznek.

 Elek Ilona doktornő mentette meg a szememet. Ezután átestem egy térdműtéten, az orvos azt mondta, mondaná, hogy porcleválás, de nem teheti, mert nincsen porcom. Három rossz nyárt követően most először érzem újra a felszabadultságot.

– Ilyenkor szokták mondani, hogy a sok rossz megváltoztatja az értékrendet.
– Van benne valami. Szabó Lőrinc azzal zárja Különbéke című versét, hogy „egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket”, és én is így vagyok ezzel. Nemcsak a saját két fiamtól vagyok elbűvölve, hanem a tanítványaimtól is a Pázmányon. A közhiedelemmel szemben rengeteg a hihetetlenül okos, nyitott, nálunk jóval rátermettebb fiatal, akik tökéletesen kiismerik magukat a mai élet kihívásai között. Óriási ajándék, hogy közöttük lehetek, és mindig is szerettem jó csapat tagja lenni.