Vincze Ottó érti a Fradit, de a célokat hiányolja a magyar futballban

Másfél éve megszületett a harmadik fia, a nyáron az ötvenedik születésnapját ünnepelte, olykor feltűnik egy-egy jótékonysági labdarúgó-mérkőzésen vagy éppen a felesége, az ETO-t már nem a szaggatottról, hanem elnökként irányító Görbicz Anita oldalán egy-egy győri kézilabdameccsen. Vincze Ottó amúgy a világ zajától távol él a családjával a szigetközi otthonukban. Furcsa, sőt érthetetlen, hogy az egykori ferencvárosi kedvenc, világlátott, többirányú képzettséggel felvértezett válogatott játékos miért nem vállal, illetve kap feladatot a magyar labdarúgásban.

Vincze Ottó tudatosan készült a sportvezetői karrierre Fotó: MTI/Mónus Márton

– Beszélgetésünk előzményeként egy hónapja hívtam fel, amikor szép szavakkal emlékezett meg az önhöz hasonlóan ötven éve született Zavadszky Gáborról. Egy ma már letűnt világot idézett meg, hangulatosan felelevenítve az ifjúságukat. Szóval többek között a jazz szeretetét is neki köszönheti.
– Némi kiegészítéssel. Zavadszky Gábor rajongott a jazzért, emlékszem, engem is elcsalt a Vörösmarty téri zeneboltba, ahol órákon át képes volt válogatni a különböző albumok között, persze engem is győzködve a jazz nagyszerűségéről. Nekem az autentikus jazz már kissé elvont volt, de rám is hatott a megszállottsága, az acid jazz, a The Brand New Heavies máig az egyik kedvencem, s persze mindig rá emlékeztet.

– Ózdi srácként került tizenhárom évesen a fővárosba, a Fradiba. Zavadszky vitte bele a pesti életbe?
– Hrutka Jánossal voltak igazán elválaszthatatlan barátok. Mi csak később, a serdülő egyben játszottunk együtt, mert ők egy korosztállyal feljebb futballoztak. A Fradi akkoriban vált igazán nagy családdá. A klub akkor vette meg a népligeti bázis másik, a Kismartoni út felé eső részét a Ganz-Mávagtól, s került egy helyre a teljes utánpótlás. Addig például az én korosztályom a László-kórház pályáján edzett.

– Hogy került tizenhárom évesen Ózdról a Ferencvárosba?
– Ez tényleg szép história. Önmagában az ugyanis kevés volt, hogy a Fradinál felfigyeltek rám. A szüleim egyedül nem akartak Pestre engedni, ezért családostul költöztünk a fővárosba. A mai napig nem tudok eléggé hálás lenni nekik ezért. Pénzünk persze nem volt budapesti lakást vásárolni, a szüleim becsületes munkásemberek voltak, édesanyám pénzügyi középvezetőként dolgozott a kohászatnál, édesapám pedig szobafestő, mázoló volt. Mi mást tehettek, feladtak egy hirdetést az Expressz nevű újságban, hogy ózdi lakásukat budapestire cserélnék. Ma ugyanezért megmosolyognák az embert, de nekünk szerencsénk volt.

Egy budapesti agglegény összeismerkedett egy ózdi hölggyel, s úgy döntöttek, hogy Ózdon folytatnák közös életüket. Így kerültünk Ózdról, a negyedik emeleti lakásból Buda egyik elit környékére, az Orbánhegyi útra.

Persze fogalmunk sem volt arról, hogy hová csöppenünk, a XII. kerület nekünk ugyanúgy Budapest volt, mint mondjuk Csepel. Igaz, hogy öröklakást cseréltünk szolgálati lakásra, de ha kicsit önzőn magamra gondolok, akkor nekem ez jelentette a világot.

– A kitűnési vagy kalandvágy aztán gyorsan továbbrepítette. Csupán tizenhat évesen, ami akkoriban nemhogy szokatlan, de teljesen egyedi volt, külföldre, a svájci Sionhoz került, majd Barcelonába is eljutott. Első nekifutásra csupán három évet töltött a zöld-fehéreknél, mégis fradistaként azonosítják. Helyesen?
– Persze! Ez már Ózdon eldőlt, én is apai, nagyapai örökségként lettem Fradi-drukker. Az a három év, amit fiatalon a klubban töltöttem, meghatározta az egész életemet.

Nekünk akkoriban teljesen más vágyaink voltak, mint a mai fiataloknak. Nem érdekelt minket a pénz, nem foglalkoztunk profi szerződéssel, az hajtott minket, hogy ismert játékosok, bajnokok legyünk a Fradival, hogy egyszer majd bennünket ünnepeljen a közönség.

Hétről hétre én is labdaszedő voltam a meccseken, majd lefújás után rohantunk a metróhoz, hogy le ne maradjunk a Vörösmarty téri nagy vonulásokról. Ugyanígy éreztek a többiek is, például a honvédosok, akikkel ádáz csatákat vívtunk, s akik közül idővel négyen – Dragóner, Mátyus, Tóth Misi, Bárányos – a Fradiban kötöttek ki. 

Vincze Ottó tizenegyszer szerepelt a magyar válogatottban (Fotó: MTI Rt. Fotószerkesztõség)

– Nem akarom sokadszorra végigvenni a pályafutását, ami nyitott könyv, csupán arra hadd kérdezzek rá, amit az ötvenedik születésnapján mondott, miszerint a forrófejűsége miatt nem vitte többre. Mire gondolt pontosan?
– Rendre elragadtak az érzelmeim, túl erősek voltak az emocionális kilengéseim. Eleve olyan a személyiségem, hogy csak téthelyzetben, nyomás alatt tudtam jól teljesíteni, ha ez nem volt meg, nehezebben léptem ki a komfortzónámból. Ha viszont valami igazságtalanság ért, akkor könnyen robbantam, emiatt állítottak ki többször is. Túlzottan szélsőséges volt a teljesítményem, s az átigazolásoknál is gyakran hirtelen felindulásból döntöttem, nem megfontoltan.

– Pályafutása legismertebb meccsén is ez jellemezte, hiszen eleve a szerencsének köszönhetően került be a Grasshoppers elleni BL-mérkőzés keretébe, majd a szünetben Novák Dezső le akarta cserélni.
– Igen, így volt, Simon Tibi győzte meg  Novák Dezsőt, hogy adjon még nekem időt. A második félidőben aztán mindkét gólom előtt a svájci futball legendáját, Alain Geigert ültettem be a hintába, akit még a Sionból ismertem, és akinek az öccse az egyik legjobb barátom volt. 

– Nagyot ugorva az időben, pályafutása végeztével az ETO-nál dolgozott, egy ideig egyenesen az akadémia igazgatójaként, 2015 óta viszont lényegében semmi. Miért nem vállal feladatot?
– Hadd kezdjem ott, én tényleg komolyan vettem a sportvezetői karriert. Sportmenedzseri diplomát szereztem a Corvinuson, aztán a Pázmányon Csisztu Zsuzsával, Gundel-Takács Gáborral, Kiss Gergellyel, a Steinmetz testvérekkel, az asztalitenisztő Tóth Csillával közösen elvégeztem a kétéves posztgraduális sportjogászi, majd a Széchenyi egyetemen a sportdiplomata képzést. Az ETO-ban akkoriban kiválóak voltak a feltételek, a nagy csapat 2013-ban bajnoki címet szerzett, az akadémia egyre jobban működött. A mai napig hálás vagyok Liszkai Dezsőnek, aki ma már a sportállamtitkárságon a labdarúgó módszertani központ igazgatója, hogy az akadémia igazgatójaként szabad kezet adott a munkához. Nagyon színvonalas nemzetközi U16-os tornát szerveztünk. Már az első évben olyan neves klubok fogadták el a meghívásunkat, mint a pozsonyi Slovan, a Partizan Belgrád és az Eszék. A következő évben hozzájuk csatlakozott a Hoffenheim, a Dinamo Zagreb és a norvég Stabaek. A Hoffenheim U16-os csapatának akkor Julian Nagelsmann volt az edzője, ma is meg lehet nézni a YouTube-on a felvételt, amint nyilatkozat közben nyakon öntik. A harmadik évben sikerült elhozni a Barcelonát és a Benficát.

Olyan későbbi kiválóságok fordultak meg Győrben, min például Joao Felix, Minguesa, Cucurella, Riqui Puig vagy éppen Dani Olmo, akit nálunk környékezett meg a Dinamo Zagreb. Riqui Puigról már akkor lehetett látni, hogy tündökletes tehetség, ennél is szembetűnőbb volt, ahogy a Barcelona menedzselte.

Miután a nyitómeccsen ellenünk elképesztően futballozott, és mindenki őt ajnározta, másnap a Partizan ellen számunkra érthetetlenül kihagyták. Meg is kérdeztem Quique Álvarezt, a Barcelona edzőjét, ugyan miért. Nos, óvták Puigot, mert előre megfigyelték, hogy a Partizan termetes játékosai előszeretettel élnek vissza a testi erejükkel, de hát az utánpótlásfutball nem erről szól. Persze az ETO-ban is játszott akkoriban egy gyöngyszem, a magyar futball nagy mulasztása, hogy Bénes László végül nem a magyar, hanem a szlovák válogatottat választotta. Szépen fejlődött a klub Győrben, aztán 2015-ben a Quastor-ügy miatt minden bedőlt.

– Később máshol nem kínáltak önnek munkát?
– 2015-ben született meg Anitával az első gyermekünk, Boldizsár. Nem akartam úgy apa lenni, hogy szombat vagy vasárnap esténként az ország másik pontjáról egy napra esek haza. Így is akadtak feladataim a sportdiplomácia és a tehetséggondozás területén, két éve pedig Torghelle Sándorral közösen menedzserirodát alapítottunk. Az elmúlt években tisztultak le bennem a saját tapasztalataim és a tanulmányok során szerzett ismereteim. Remélem, nem hangzik szerénytelenül, de olyan kihívás érdekelne igazán, ahol az értékteremtés áll a középpontban.

Határozott elképzelése van a magyar futballról (Fotó: Huszár Gábor)

– Mondjuk a Fradi? Vagy a Csoboth-ügy, az akkor csupán tizenhat éves reménység külföldre szerződése miatt örökre elvágta magát a klubnál?
– Évekbe telt, mire sikerült tisztázni a helyzetet szeretett klubommal. Az ügy egyúttal rávilágított arra, hogy a Fradinál nem megfelelően kezelik a tehetségeket. Mára ez is megváltozott. A Ferencváros jól felépített klub, minden területnek megvan a maga felelőse, jó viszonyt ápolok a vezetőkkel, személy szerint Kubatov Gáborral is.

– S volt fradistaként azt hogyan éli meg, hogy Dibusz Dénest és újabban Varga Barnabást leszámítva magyar játékosok nem igazán tudnak érvényesülni a csapatban?

– Értem a klub modelljét. Kubatov Gábor nagyon helyesen úgy látja, a Ferencváros nem érheti be hazai sikerekkel, nemzetközi eredményeket akar, s szerinte ezt külföldi játékosokkal lehet elérni. Nem is azért, mert a külföldiek egyértelműen jobbak, hanem mert motiváltabbak. S ezen a ponton jöhetne az a kérdés, ami a vesszőparipám. Miért van ez így? A magyar futballisták tényleg ne lennének motiváltak? Én ezt nem hiszem. Egy szinttel feljebb van a probléma: nincsenek világos céljaik. Hiszen egy hajléktalan is motivált, ha van célja: a túlélés.

A magyar labdarúgók kétségtelenül általános jelenségként beérik azzal, ha megkötik álmaik NB I-es szerződését, ami biztosítja az átlagon felüli egzisztenciájukat. Tovább nem akarnak, nem mernek lépni. Hogy miért nem? Erre nehéz a válasz. A labdarúgás teljes közege felelős ezért.

Persze nem lehet mindenkiből Szoboszlai Dominik, de példák sokaságát sorolhatnám, hogy ha valaki csak egy téren átlagon felüli képességgel rendelkezik, és azt tudatosan kihasználja, akkor nemzetközi karriert futhat be. Szélesi Zoltán annak idején az elsők között fejlesztette nyugati szintűre az erőnlétét, s játszott többek között a Cottbusban és a Strasbourgban. Lovrencsics Gergő és Botka Endre ugyanennek a mentalitásnak köszönhetően lett válogatott játékos, Nagy Ádámnak a futómennyisége átlagon felüli, Schäfer Andrásnak az elszántsága példaértékű. Az a baj, hogy ezek elszigetelt esetek. Nem látható tisztán az a rendszer Magyarországon, amely felkutatja, fejleszti és menedzseli a tehetségeket. Én is úgy gondolom, a magyar labdarúgók többre vihetnék, mint amit elérnek. Igen, mondjuk ki, elégtelen a külföldi bajnokságokban, különösen a topligákban szereplő magyar labdarúgók száma. S nem azért, mert a magyarok születésüknél fogva gyengébbek, mint például a szerbek. 

– Az infrastruktúrára, a finanszírozásra már évek óta nem lehet panasz a magyar futballban. Egyre többen és egyre bátrabban mondják ki, a megfelelő szakemberek hiánya a legfőbb gond. Ön szerint is?
– Kellenek a jó példák. Szerencsére van belőlük néhány. Dárdai Pali legendává vált Berlinben. Emlékszem, 2012-ben Lőw Zsolttal itthon futsaloztunk, még ő sem tudta, merre induljon. Aztán felhívta Ralf Rangnick, akivel együtt dolgozott Hoffenheimben, s aki emlékezett arra, hogy Lőw milyen erős egyéniség, nem véletlenül vált belőle csapatkapitány egy német csapatnál. PSG, Chelsea, Bayern München – Thomas Tuchel segítőjeként azóta a legnagyobb kluboknál dolgozott. Friss példaként Tímár Krisztián ért el látványos sikert a Nyíregyházával. Vajon miért? Mert képezte magát, tanulni akart, célokat tűzött ki, amiért hajlandó volt tenni. Laczkó Zsolt hasonló karakter. Nagyon remélem, nem az alapján ítélik meg a munkáját, hogy idén mire jut a Honvéddal. Ha türelmesek lesznek vele, idővel biztosan felmutat majd eredményt. Ezeket az egyelőre inkább egyedi eseteket kellene rendszerszintűvé tenni. Amíg ez nem valósul meg, a középszerű, de világos céllal érkező külföldiek könnyedén érvényesülnek a magyar piacon.

– S az ön helye hol lehetne ebben a rendszerben, ezen a piacon?
– Olykor eltűnődöm, talán az én felelősségem is, hogy nem talál meg az igazán testhez álló feladat. Nyitott szemmel járok, szilárd elképzelésem van arról, hogy mit és hogyan kellene tenni, remélem, egyszer majd együtt állnak a csillagok.

– Addig is ETO U10?
– Hogy? Ja, igen, Boldizsár az ősszel lett az ETO igazolt játékosa. Van némi lemaradása a társakhoz képest, de ha kellően elszánt, akkor belőle is lehet futballista. Egyelőre csak az dőlt el, hogy a családi versenyben a labdarúgás győzött a kézilabda fölött. Domonkos még csak másfél éves, de már lehet látni, hogy ő is imádja a labdát, idővel majd kiderül, hogy inkább rúgni vagy dobni szeretné jobban.