– Beszélgetésünk előzményeként egy hónapja hívtam fel, amikor szép szavakkal emlékezett meg az önhöz hasonlóan ötven éve született Zavadszky Gáborról. Egy ma már letűnt világot idézett meg, hangulatosan felelevenítve az ifjúságukat. Szóval többek között a jazz szeretetét is neki köszönheti.
– Némi kiegészítéssel. Zavadszky Gábor rajongott a jazzért, emlékszem, engem is elcsalt a Vörösmarty téri zeneboltba, ahol órákon át képes volt válogatni a különböző albumok között, persze engem is győzködve a jazz nagyszerűségéről. Nekem az autentikus jazz már kissé elvont volt, de rám is hatott a megszállottsága, az acid jazz, a The Brand New Heavies máig az egyik kedvencem, s persze mindig rá emlékeztet.
– Ózdi srácként került tizenhárom évesen a fővárosba, a Fradiba. Zavadszky vitte bele a pesti életbe?
– Hrutka Jánossal voltak igazán elválaszthatatlan barátok. Mi csak később, a serdülő egyben játszottunk együtt, mert ők egy korosztállyal feljebb futballoztak. A Fradi akkoriban vált igazán nagy családdá. A klub akkor vette meg a népligeti bázis másik, a Kismartoni út felé eső részét a Ganz-Mávagtól, s került egy helyre a teljes utánpótlás. Addig például az én korosztályom a László-kórház pályáján edzett.
– Hogy került tizenhárom évesen Ózdról a Ferencvárosba?
– Ez tényleg szép história. Önmagában az ugyanis kevés volt, hogy a Fradinál felfigyeltek rám. A szüleim egyedül nem akartak Pestre engedni, ezért családostul költöztünk a fővárosba. A mai napig nem tudok eléggé hálás lenni nekik ezért. Pénzünk persze nem volt budapesti lakást vásárolni, a szüleim becsületes munkásemberek voltak, édesanyám pénzügyi középvezetőként dolgozott a kohászatnál, édesapám pedig szobafestő, mázoló volt. Mi mást tehettek, feladtak egy hirdetést az Expressz nevű újságban, hogy ózdi lakásukat budapestire cserélnék. Ma ugyanezért megmosolyognák az embert, de nekünk szerencsénk volt.
Egy budapesti agglegény összeismerkedett egy ózdi hölggyel, s úgy döntöttek, hogy Ózdon folytatnák közös életüket. Így kerültünk Ózdról, a negyedik emeleti lakásból Buda egyik elit környékére, az Orbánhegyi útra.
Persze fogalmunk sem volt arról, hogy hová csöppenünk, a XII. kerület nekünk ugyanúgy Budapest volt, mint mondjuk Csepel. Igaz, hogy öröklakást cseréltünk szolgálati lakásra, de ha kicsit önzőn magamra gondolok, akkor nekem ez jelentette a világot.