A magyar válogatott történetének az első évtizedét túlzás lenne diadalmenetnek beállítani. Az első nagy különbségű győzelem, az olaszok 6-1-es legyőzése 1910. május 26-án a ritkasága miatt feltűnést keltő eredmény volt, egy évvel később viszont már a Svájc elleni 9-0-s siker kiemelkedő rekordnak számított. Nem sokáig élt, ugyanis a stockholmi olimpián az angoloktól 7-0-ra kikapó magyar válogatott hazafelé megállt Moszkvában két meccsre, és a másodikon 12-0-ra nyert 1912. július 14-én. Egy évtized telt el az első hivatalos mérkőzés óta, és ez még csak a 43. volt. Két nappal korábban is fölényes magyar győzelem született, ám ezen a 9-0-ra végződött találkozón az orosz válogatottban helyet kapott három angol, Arthur Parker, G. Newman és Edward Thomas is, akik a második meccsen a magyar vezetők tiltakozására már nem léptek pályára. Schlosser Imre a két összecsapáson összesen hétszer talált a kapuba, Pataki Mihály és Kertész Vilmos hat-hat góllal járult hozzá a huszonegyhez. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)

Másfél évtizedet kellett várni, hogy a rúgott gólok számát felülmúlja a csapat, amely 1927. június 12-én Franciaországot fogadta. A válogatott 125. mérkőzését négy oldalon tudósító Nemzeti Sport szerint „Orth vezetése alatt szárnyakon repült a magyar csatársor”, ami a 13-1-es végeredményt látva aligha túlzó megfogalmazás,
Jules Dewaquez csapatkapitány ugyanezt így fejezte ki: „Olyan helyzetekből rúgtak gólokat nekünk, amilyenekből el sem tudtuk képzelni, hogy egyáltalán kapura lehessen lőni!”
Takács II József egymaga hat gólt lőtt, ám a mérkőzés hőse Orth György volt, akinek zsenialitásáról a magyarok és a franciák is egymással versengve lelkendeztek. Van ugyanakkor némi bája annak, amit a sportlap írt az értékelése során: „A magyar csapat úgy játszott, mintha leckét adna futballból. Pedig nem volt minden részében tökéletes, hibázott és elég sok baklövést csinált.” Tegyük hozzá, szegény franciák szerencséjére…

Ami a különbséget illeti, találunk még egy ilyen fejezetet: a válogatott 1950. szeptember 24-én a 278. hivatalos mérkőzésén Albániát fogadta a Megyeri úton. A Népsport a meccs előtt a címlap vezető anyagában méltatja az albán sport fejlődését, amelynek kulcsa a szovjet szakemberek segítsége, a mérkőzésről szólva pedig a vendégek egyik vezetője abban reménykedett, hogy az eredmény hízelgő lesz rájuk nézve, és leszögezte:
„Az eredményen túlmenően azonban az lesz a legfontosabb, hogy ez a mérkőzés is a békét szolgálja, és alkalmas lesz arra, hogy erősítse a béketábort.”
Ma már nem különösebben érdekes, hogy a 12-0-s magyar siker milyen hatással volt a békeharcra, mindenesetre az alakuló Aranycsapat Grosics – Kovács II, Börzsei, Tóth III – Kovács I, Bozsik – Budai II, Kocsis, Palotás, Puskás, Babolcsay összeállításban az albánokra nézve cseppet sem hízelgő győzelmet aratott, Puskás Ferenc és Budai László négyszer-négyszer, Kocsis Sándor és Palotás Péter pedig kétszer-kétszer talált a kapuba.