Brutális fájdalom, hogy lemaradtunk az olimpiáról

A Diósgyőr és a magyar női válogatott meghatározó játékosa, Lelik Réka másodszor lett az év női kosárlabdázója Magyarországon. Lelik Réka az elmúlt két évben olyan magasságokban szárnyalt és mélységekben botorkált, amit kevesen élhettek át idehaza. Nagyinterjú az olimpiai selejtezős drámáról, Belgiumról, az önismeretről és arról, milyen ma egy élsportoló élete ebben az országban.

Lelik Réka, aki 2025-ben is az év magyar női kosárlabdázója lett

– Áprilisban a bajnoki döntő negyedik mérkőzésén 64-64-es állásnál, hét másodperccel a vége előtt és hét másodperccel élete második bajnoki címe előtt dobott egy akkor mindent eldöntőnek gondolt kosarat, amelyet a bírók támadóhiba miatt elvettek. Majd nyert a Sopron, és két nappal később az ellenfél lett a bajnok, nem a Diósgyőr. Az elvett kosara után hosszan mutatta önt a kamera, azt hittem, ott helyben veri szét a csarnokot. Nem tette. Honnan merít ilyen helyzetekben erőt, hogy uralkodni tudjon magán?
– Tegyük hozzá azt is, hogy ezzel kipontozódtam – mondta el lapunknak Lelik Réka.  – Nekiállhattam volna jelenetet rendezni a kispadon, de semmi értelmét nem láttam ennek. A dolog megtörtént, s ezen nem lehet változtatni, mert a bíró úgysem vonja vissza az ítéletet. Próbáltam arra koncentrálni, hogy még van egy meccs, még bajnokok lehetünk. Nem akartam semmi olyat tenni, amit később megbánok. Nem lettünk bajnokok, az utolsó meccsen esélyünk sem maradt.

Lelik Réka dob kosarat a spanyolok ellen azon a máig emlékezetes olimpiai selejtezőn. Fotó: AFP

Lelik Réka szerint nem szabad lett volna így eldőlnie a magyar bajnokságnak

– Ennyi idő után szabadon beszélhetünk erről. Támadóhiba volt ez a miskolci pillanat?
– Az ötödik meccsen – teljesen spontán – újra belekerültem ebbe a helyzetbe, azaz megcsináltam a kezemmel azt a mozdulatot, amit a negyedik összecsapáson lefújtak. Az ötödik mérkőzésen a bírók sípja néma maradt. De válaszolok: igen, ezt a kézzel történő mozdulatomat le lehet fújni támadószabálytalanságnak. 

Viszont a negyedik mérkőzésen, abban a helyzetben, az utolsó percben nem illő az, ha egy ilyen bírói ítélet dönt el egy meccset, jelen esetben a bajnoki címet.

– A bajnoki döntő ötödik meccsének egészen különleges utóélete kerekedett, mert akik látták, azt mondták, hogy ez volt minden idők legalacsonyabb színvonalú fináléja. Belülről nézve is ennyire rossz mérkőzés volt ez?
– Nyilván belülről sem jó. Ott már senki sem játszott topformában, hulla fáradt volt mindenki, aki pályára lépett. Pontszegénység jellemezte a játékot, nyűglődtünk, a Sopron megérdemelte a bajnoki címet. Ebből is látszik, mennyire nehéz dolog egy bajnoki cím vagy bármilyen cím megvédése.

– Egy címvédést mégis sikerült elérnie: egymás után kétszer is ön lett Magyarország legjobb női kosárlabdázója.
– Ez azért nagy dolog, mert tele voltam hiányérzettel az előző szezon alatt. Sokan kritikusan álltak hozzám, ami azért volt számomra fura, mert akik véleményt mondanak, aligha tudják, mi zajlik le egy ember, egy sportoló életében. Magam sem azzal keltem és feküdtem, hogy újra én lehetek a legjobb női kosaras ebben az országban. Az, hogy újra megkaptam a címet, arra motivál, hogy a következő szezonban jobb és jobb legyek. Bennem amúgy erősen dolgozik az örök elégedetlenség, a fejlődési vágy, szóval elkényelmesedni biztosan nem fogok. 

– Az, hogy a bajnoki ezüstérmes DVTK játékosa, az önnek jó?
– Az most nekem jó – így pontos a fogalmazás. A karriermenedzselés nagyon nehéz dolog. Egy-egy döntés alapvetően határozhatja meg egy sportoló életét. Eddig minden döntésem abban segített, hogy előbbre léphessek. Sosem féltem váltani, olykor olyan dolgokat is megléptem, amit más nem biztos, hogy megtett volna. 

Van menedzserem, de a legfontosabb döntések meghozatalakor, 16 és 20 éves korom között egyedül határoztam. Kicsit sodródtam.

Nyilván jó, ha van az embernek egy profi ügynöke, de az se feledjük el, hogy ők is pénzből élnek. Egy ilyen szituációban mindenki a saját érdekét is nézi.

– Ha már a pénz szóba jött: egyetért azzal a felvetéssel, hogy a magyar sportolók kissé elkényelmesedtek? Hogy jobb nekik itthon, ahol sok pénzt lehet keresni, mint külföldön, ahol rengeteg a bizonytalanság?
– A magyarok amúgy is hajlamosak arra, hogy elkényelmesedjenek, s igen, mi, sportolók sem vagyunk más anyagból gyúrva. Amit feszeget, létező probléma. Igen, elkényelmesedtünk, s ez válogatott teljesítményén is meglátszott. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy az azonnali külföldre áramlás lenne a megoldás. Egy ilyen döntés óriási kockázattal jár. Tudom, hogy miről beszélek, egy évet játszottam Belgiumban. Nem biztos, hogy mindenkire jó hatással lenne, ha most nekiindulna a nagyvilágnak. 

Visszatérve az elpunnyadásra: ez valahol rendszerhiba, de mi, játékosok ennek élvezői vagyunk.

Olykor én is azt érzem, hogy nem vagyunk rákényszerítve bizonyos dolgokra. Viszont ha ezt valaki felismeri, onnantól a saját döntése, mit tesz ez ellen vagy tényleg belepunnyad.

– A Belgiumban töltött egy év mit adott önnek?
– Nagyon jó volt kiszakadni a magyar közegből, még akkor is, ha a belga bajnokság színvonala nem érte el a magyarét. A hazai közeg sokszor toxikus – nemcsak a kosárlabda, hanem az emberi viszonyok terén is. Ebből akkor ki kellett lépnem. A belga hónapok sokáig tényleg pozitív hatást gyakoroltak rám. 

A fehér mezes Lelik Réka megjárta Belgiumot, most épp a DVTK kosarasa
Fotó: Vajda János / MTI Fotószerkesztõség

A Castors Braine olyan csapat volt, amely akkor az Európa Kupában indulhatott, korábban stabil Euroliga-szereplőként versenyzett. Belgium egyik élcsapatáról beszéltünk, nagy múlttal, jó edzővel. Először játszottam külföldön, fontos volt, hogy ne olyan együtteshez menjek, ahol mindenki tőlem várja majd a megváltást.

– Ez nem kockázatkerülés?
– Ez a kockázatok figyelembevétele. A célom nem az volt, hogy örökre elmenjen a kedvem mindentől, sikerélményt is szerettem volna, kihívásokkal. Utóbbiból is kijutott azért bőségesen Belgiumban. Amikor kiestünk a nemzetközi kupából, s csak a belga bajnokság maradt, több csapattársam érezte azt, hogy ott már ő is tud húsz pontot dobni. Ebből kisebbfajta káosz alakult ki, mert a csapatérdekek háttérbe szorultak, s ott éreztem először, hogy nem lesz jó. Akkor már nem éreztem jól magamat, s ezért is jöttem haza. Ezzel együtt sok jó élményt kaptam a kint töltött időszakban. Új embereket ismertem meg, kicsit kinyílt előttem a világ. Viszont azt is megértem, miért vállalják egyre kevesebben azt, hogy külföldre menjenek. 

Sarkosan fogalmazva ez azért cigányélet. Van, akinek ez megéri, mert sokat keres vagy nem szeret otthon lenni. Én nem ez az ember vagyok. 

Nálam a kosárlabdán túl is van élet. Húszévesen én is nekivághattam volna a világnak, járhattam volna a csapatokat. Nem bántam meg, hogy nem így tettem. Értékvilágomban a labda mellett ott vannak a barátok, a család. Fontos, hogy ahol vagyok, jól érezzem magam. Ne az legyen, hogy az edzés után hazamegyek, lerogyok a kanapéra, bekapcsolom a sorozatot, s ezzel ütöm el az időt, majd másnap minden ugyanúgy folytatódik.

– Pedig ez az örök körforgás az élsport egyik fő jellemzője. Csarnok, edzés, autóbusz, másik csarnok, meccs, megint autóbusz, otthon, néha egy kis repüléssel színesítve. 
– Pont erről van szó. 

Ha kizárólag az töltené ki az életemet, amit most felsorolt, meg az, hogy hazamegyek a lakásomba, s ott egyedül vagyok, abba szinte biztosan belekattannék. 

Tudom, hogy vannak olyan sportolók, akik ezt az életmódot akár másfél évtizeden át csinálják. Én nem ilyen vagyok. Idén volt az első olyan nyaram, amelyet nem kellett végig munkával töltenem, szégyen vagy nem, élveztem. Igaz, ennek az volt az ára, hogy a válogatott nem jutott ki az Európa-bajnokságra. Mégis, ha azt kérdezné, hogy elcserélném-e ezt az életet, nemmel válaszolnék. Tudom, sokan csak legyintenek egyet, ha azt hallják, hogy valaki profi sportoló. Hiszen mit látnak ők? Felkelünk, elmegyünk edzeni, aztán nem csinálunk semmit. Messze nem így van, de távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak. 

– A női kosárlabda magyarországi helyzete elég speciális. 2023-ban a válogatott a negyedik helyen végzett az Európa-bajnokságon. Hirtelen nagyon sok ember jött rá, hogy jé, van itt egy csapat. Ezt követte a máig felfoghatatlan módon elveszett olimpiai selejtező Sopronban, amely után olyan emberek törölték bele a lábukat a csapatba, akik addig azt sem tudták, hogy önök léteznek. Mennyire nehéz mindezt feldolgozni?
– A 2023-as Eb-sikerig, a negyedik helyig nem éreztem azt, hogy sokan követnének bennünket. A negyedik helyezés után sokan látták, hogy valami megcsillant. Csakhogy Magyarország olyan hely, ahol ha valamit elér az ember, azonnal jönnek az elvárások. Hiszen ha egyszer sikerült, onnantól az az alap. Ezt mentálisan elviselni nagyon nehéz dolog. Ha pedig jön az első kudarc, ömleni kezdenek a kritikák. Mondhatjuk mi egymásnak az öltözőben, hogy ne figyeljünk erre oda, né nézegessük a kommenteket, de ezt nem lehet teljesen kizárni az ember életéből, mert akarva-akaratlanul kerülhet a szemed elé egy-egy becsmérlő kritika. Van, aki legyint erre egyet, de van, aki nem. Mindez kihatással van a csapat játékára. Nem gondoltam, hogy az olimpiai selejtező utolsó meccse, a spanyolok ellen egy ponttal elvesztett sorsdöntő ütközet és az olimpiai repülőjegy elbukása ekkora drámát okoz majd. Nyilván nekünk is dráma volt ez, hiszen húsz ponttal vezettünk, minden a kezünkben volt. 

Ugyanakkor ha kicsit mélyebben megnézzük a dolgokat, ha láttuk a párizsi olimpia női kosárlabdatornájának meccseit, akkor nem feltétlenül volt annak realitása, hogy Magyarország női kosárlabda-válogatottja ott legyen az olimpián.

Szakmailag mondom ezt. A brutális fájdalmat az okozta, hogy tényleg másodpercek választottak el bennünket attól, hogy mégis ott legyünk. S nem tudjuk, mikor lesz erre legközelebb lehetőség. Ezt a lehetőséget kellett volna nyakon ragadni, és elmenni Párizsba. Mert a lehetőséget mégiscsak mi harcoltuk ki, nem ajándékba adták. 

– Mi történt a második félidőben a spanyolok ellen Sopronban?
– Jött a szokásos, magyar betegségnek nevezhető rövidzárlat. Igazából mi sem tudtunk mit kezdeni azzal, hogy húsz ponttal vezettünk. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Azon a meccsen a spanyol csapatnak már mindegy volt, hiszen kint voltak az olimpián. Éppen ezért tisztelem őket a végtelenségig, hogy beleálltak a harcba, mert nem akartak kikapni. Pedig nekik akkor tényleg mindegy volt. A jó sportolót viszont arról lehet megismerni, hogy ebben a helyzetben is nyerni akar. Ez nekünk is követendő példa lehet.

– Álkérdés: nem lehetett volna a pályán szólni nekik?
– Viccel? Mit mondjunk? Hogy ne már? Ez képtelenség lett volna. 

Nem lett volna fair, az olimpiai kijutást ki kell érdemelni. Azzal a játékkal, amit a spanyolok ellen a második félidőben mutattunk, nem érdemeltük meg, hogy olimpiai résztvevők legyünk.

Tudom, hogy a mai világban az embernek nem árt fifikásnak lennie meg jól helyezkednie, de az is fontos, hogy a sportszerűség megmaradjon. Én nem tudtam volna senkitől azt kérni, hogy hagyjon már nyerni. Utálom, ha valaki engem győzni hagy, legyen az társasjáték vagy kosárlabda. Úgy szeretnék nyerni, hogy a tudásommal győzöm le a másikat. Néhány hónappal a soproni dráma után elmentünk Ruandába, ahol megnyertük a vb-elsőselejtező tornát. És azt tényleg mi nyertük meg. Senkit sem kellett megkérni, hogy vegyen vissza, hadd legyünk mi a győztesek. Ez a tornagyőzelem sok mindentől megmentett bennünket.

– Attól viszont nem, hogy Ruanda után nem sokkal kétszer kikapjanak Európa egyik leggyengébb csapatától, Bulgáriától. Ez a két vereség az Eb-részvételbe került. Hogyan történhetett meg mindez?
– Kereshetném a kifogásokat. Hogy nem olyan rossz csapat a bolgár.

– De nem is jó.
– Nálunk biztosan nem jobb.

– Mégis ők nyertek kétszer. Egyszer Miskolcon.
– A magyar női kosárlabda-válogatottnak mindig időre van szüksége, hogy összeálljon. Egy ilyen évközi tíznapos, két selejtezőt magában foglaló sorozatban sok minden van, egyvalami nincs: idő. Egy ilyen ablakban egy-két olyan edzés van, amikor tényleg teljes az edzés, majd jönnek a tétmeccsek. Ezt nem tudtuk felépíteni. 

– Nem lehet, hogy a magyar női kosárlabda-válogatottnak a legnagyobb teher a hazai pálya?
– Nem a hazai pályával van itt a gond. Sőt hálásnak kell lennünk, hogy az olimpiai selejtezőt Sopronba hozták. Miért teszik ezt? Mert abban bíznak, hogy mi biztosan jók leszünk. Ez nyomást helyez ránk. 

A magyarok legnagyobb gyengesége a nyomás kezelése. Valaki megmondhatná, mi ennek az ellenszere, mert én is érzem, hogy nyomás alatt nem vagyok képes magamból mindent kihozni.

Ilyenkor az ember még el is képzeli magának, honnan jönnek az elvárások. Nyilván jönnek a szurkolóktól, az edzőktől, a csapattársaktól, a médiától, a szövetségtől. Ezt olykor ki is mondják, máskor csak érzi az ember. 

Lelik Réka (fehér mezben) egy franciák elleni mérkőzésen
Fotó: JURE MAKOVEC / AFP

Nem tudom, melyik a rosszabb. Ez az, amivel nehezen tudunk megküzdeni. Mire eljön a meccs, összecsináljuk magunkat, s nem az van, hogy fejünket leszegve megyünk neki az ellenfélnek, hanem passzívak leszünk, nyuszik. Beleragadunk ebbe a mocsárba, s így veszítünk el olyan meccseket, amelyek látszólag már a kezünkben van. 

Csakhogy mi nem vagyunk olyanok, akik egy-egy sorsdöntő és rossz szituációban műsort, jelenetet rendezünk, direkt balhét csinálunk vagy vizespalackot dobunk be a kispadról, hogy ezzel eloszlassuk a csapatra ráereszkedett ködöt. Túl jó kislányok vagyunk mi ehhez. 

Néha nem ártana kicsit rossznak lenni. Ám az ember nem tud kibújni a bőréből.

– 2015-ben az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon tagja volt a bronzérmes magyar csapatnak. Két nevet említenék meg abból a társaságból, Czukor Dalmáét és Juhász Dorkáét. Ha őket nézi, ha a saját eddigi pályafutását mérlegre helyezi, akkor hol tart most Lelik Réka?
– Czukor Dalma többszörös magyar bajnok, s ami ennél sokkal fontosabb, Euroliga-győztes magyar kosárlabdázó, aki most éppen édesanya, és szerintem nagyon boldog ember. Ez az élethelyzet számára egészen biztosan nagyszerű, nem vagyok abban biztos, hogy jelenleg másra vágyna. Lehet, hogy neki ez volt a célja, miközben az élete nagy részét Sopronban töltötte. A családja mellett, közel a barátaihoz. Lehet, hogy ez neki bőven elég, és nem akart országról országra járni, mint Juhász Dorka, aki más utat választott, elment Amerikába, bekerült egy egyetemre, onnan pedig egy másikra, amelynek a kosárlabdacsapata azon a szinten a legjobb, a legnevesebb edzővel dolgozik. Az ő esetében nagyon sokat számít a jó marketing, hogy Amerika megcsinálta őt. Mindez semmit sem érne Dorka tehetsége nélkül. Rendhagyó utat járt és jár be. Lehet, hogy neki meg pont ez volt a célja. Két ellentétes pályafutásról beszélünk. S akkor itt vagyok én. Sokszor felmerült bennem, hogy ki kellene mennem az Egyesült Államokba, de aztán nem léptem meg ezt. Sajnos vagy nem sajnos, de tőlem nagyon távol áll a magamutogatás, nem vagyok aktív a közösségi médiában sem. Túl sok korlátot kellett volna lebontanom, fel kellett volna építenem a saját brandemet, s ez nem biztos, hogy sikerül. 

Én, aki olykor egy sima posztot sem tudok megosztani, hogyan villognék Amerikában?

 Amikor kaptam amerikai egyetemi ajánlatokat, azt sem tudtam, mit tegyek. Milyen ligában játszanak, mik a céljaik, milyen az edző? Ha ott nem kerülsz megfelelő helyre, akkor az ottléted nem kap semmi pluszt, csak elvesz tőled egy csomó mindent. Talán ezért maradtam itthon. Nem voltam abban biztos, hogy akik engem hívnak, be tudják tölteni azt a szerepet, amiről beszéltem.

– Miben biztos?
– Én? A világon semmiben – sajnos. Abban, hogy az ég kék, a fű meg zöld. Bár néha ebben is kételkedem. 

– Amikor azt olvassa, hogy a diósgyőri szurkolók szerint ön a sportág Mozartja, az sem erősíti?
– Dehogy. Ilyenkor kínosan mosolygok, és el akarom hessegetni ezeket a szép szavakat. Ne mondjanak ilyet, mert ha ezt mondják, annak kell lennem. Ha pedig annak kell lennem, az nyomást okoz. Fura ez, nem? A pozitív megerősítés nálam negatív hatást okoz. Viszont ha nem lenne megerősítés, akkor meg az hiányozna.

– Volt már olyan reggel az életében, amikor ébredés után arra gondolt, hogy bepakol egy hátizsákba, csak a legszükségesebbeket, felülne egy repülőre és elmenne…
– … Balira?

– Érdekes, én is Indonéziát akartam mondani, de nekem Raja Ampat lett volna a javaslatom.
– Raja Ampat? Megnézem, nem hallottam még róla. 

Raja Ampat, Indonézia egyik varázslatos gyöngyszeme
Fotó: FRILET PATRICK / HEMIS.FR / hemis.fr

Hogy vannak-e ilyen gondolataim? Nem elég gyakran, mint amilyen gyakran kéne. Olyan ember vagyok, aki hajlamos mások érdekeit előtérbe helyezni, akár a sajátom rovására is. Inkább szeretek mások kedvében járni és másoknak megfelelni, mintsem azt nézni, hogy nekem mi a jó és én mit szeretnék. Ez nem feltétlenül jó dolog. 

Tényleg be lehet golyózni a külső elvárásoktól, miközben az ember régen elfelejtette, mit is szeretne valójában.

Ha van olyan területe az életemnek, amit fejlesztenem kell, akkor ez az. Mert ez a magatartás olykor a pályán is látszik. Néha nem árt, ha tudunk nemet mondani. Ezt még meg kell tanulnom. 

– Olykor nem érzi magát rabszolgának?
– Szerintem ez az érzés mindenkiben benne lehet, akár élsportoló, akár civil. Ezzel együtt nem gondolom, hogy a kosárlabda rabszolgája lennék. Ha valaki szereti, amit csinál, az már ad egyfajta szabadságot.

– Ön szereti a kosárlabdát?
– Szeretem.

– Munkál önben ez a rabszolgaérzés?
– Néha. Nyilván nem az van, hogy felkelünk, Balin vagyunk vagy Raja Ampaton, és kókuszdióból iszogatunk. De nem ez az élet rendje. Az élet sokkal inkább szól a feladatok elvégzéséről, a kötelezettségekről. Én pedig olyan vagyok, hogy beállok a sorba, és elvégzem a melót. Amit elvállaltam, amit elvárnak tőlem. Raja Ampat. Most megnézem. Biztosan szép hely lehet.