A korábbi sikerkapitány magasra helyezi a mércét a magyar válogatott előtt

Volt női szövetségi kapitány, irányította a Veszprém férfi- és a Dunaújváros (akkor még Dunaferr) női csapatát, munkássága elismeréséről azonban talán mindennél többet elmond, hogy az ő nevét viseli a siófoki sportcsarnok. Kiss Szilárd 81 évesen is aktív, a Nemzeti Kézilabda Akadémián dolgozik, s e napokban természetesen figyelemmel kíséri a női válogatott szereplését a német – holland közös rendezésű világbajnokságon.

Kiss Szilárd túl a nyolcvan éven is aktív, a NEKA-nál dolgozik Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

Fiatalon belátta, hogy edzőként lehet igazán sikeres

– Kezdő kézilabdázóként került a TF-re, meddig jutott ebben a sportágban a tanulmányi idő alatt?
– Kulcsjátékos ugyan nem lett belőlem, de azt elértem, hogy rendszeresen pályára kerültem az NB I-ben szereplő TF együttesében. 

– Abban az időben a végzős tanárok több sportágban is alapfokú edzői minősítéset szerezhettek.
– Igen, de előbb-utóbb mégis mindenki kikötött valamelyik sportágnál. Én a kézilabdára szakosodtam.

Amikor elvégeztem a főiskolát, éreztem, hogy játékosként nem vagyok képes komolyabb teljesítményre. Ezt belátva inkább az edzősködést helyeztem előtérbe, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is profi edző leszek.

Fő hivatásomként gondoltam a testnevelő tanári pályára és úgy terveztem, hogy ennek kiegészítéseként majd valahol a kézilabdázás területén edzősködöm majd. Egyáltalán nem volt könnyű bárhol is állást találni, ezért is nagyon örültem és meg is becsültem azt a gödöllői szakmunkásképzőt, ahol alkalmaztak. Annál is inkább, mert így, otthon lakva a szüleimnek tudtam valamennyit viszonozni az ő áldozatos életükért cserébe. A húgom Szegeden járt tanárképzőbe, az öcsém pedig az akkori, kezdetleges viszonyok között is megtalálta a lehetőséget az informatikában. 

– Az életrajza szerint a hetvenes években Székesfehérváron dolgozott. Hogyan került oda?
– Megnősültem és Székesfehérvárra költöztünk, ahol több lehetőség kínálkozott, tele voltam munkával. Dolgoztam a sportiskolában, volt egy megyei csapatom, a helyi Volán és még kézilabdázgattam is. 1973-ban érkeztem komoly fordulóponthoz, az NB I-be feljutott Honvéd Szondi SE vezetői felajánlották, legyek a csapat edzője, ami a minőségi ugrás lehetőségét kínálta. Belevágtam. Több válogatott játékosunk is volt az évek során – Madár Imre, Gyűrű Laci, Gubányi Ernő, Vincze Gyula, Gede Imre, Kontra Zsolt, Bartalos Béla, Csiszár László –, jó volt velük dolgozni. Azzal is szerencsém volt, hogy a honvédségi bevonulásokkal folyamatosan frissült a játékosállomány, így mindig fiatalokra épülő csapattal foglalkozhattam. Ez a hatéves periódus sok mindent eldöntött a későbbi életemet illetően is.

Több mint húsz év Veszprémben

– 1979-ben megint lépett egy nagyot, hiszen a meredeken felfelé törekvő Veszprémi Építők férficsapatához hívták. 
– A sűrűjébe kerültem, mindjárt az NB I/B-be, ahol simán megnyertük a bajnokságot és feljutottunk az élvonalba. Hajnal Csaba vezetésével mindenhonnan hoztunk játékosokat, de ott is beigazolódott, hogy a fiatalokkal járunk a legjobban. Az első évben mindjárt ezüstérmesek lettünk az NB I-ben, ami tényleg nagy szenzációnak számított. Miután a következő évben sem lettünk bajnokok, lecseréltek, amit persze zokon vettem, de dolgoztam tovább Kaló Sándor mellett. Sokat beszélgettünk a szakmáról, szerintem jó párost alkottunk. Sanyitól, majd Joósz Attilától és Vass Sándortól is rengeteget tanultam, miként – úgy érzem – ők is sokat merítettek belőlem. Vass egyébként egészen másként vezette a csapatot, mint a többi kolléga. A hosszú évek másodedzőségét követően, Vass Sanyi után egy évig vezetőedző is lehettem ugyanott, Veszprémben. Minden segítség nélkül, teljesen egyedül álltam a csapat élén, simán nyertük a bajnokságot és közel álltunk ahhoz, hogy a Barcelonát kiüssük a BEK-ből.

– Nem érzi úgy, hogy a legszebb éveit másodedzőként pazarolta el Veszprémben? 
– Érdekes helyzet volt, mert ugyan megbecsültek, de mégsem lehetettem a magam ura. Közben rengeteg helyre hívtak, Tunéziában például lehettem volna a válogatott kapitánya és itthonról is számos élcsapat megkeresett.

A mai eszemmel azt mondom: igen, lépnem kellett volna. Amikor ezt szóba hoztam Hajnal Csabának, csak annyit mondott: ne menj túl messzire! Ez nagyon jólesett, talán ez tartott vissza mindannyiszor. 

– A kétéves kuvaiti kitérőt leszámítva huszonkét évig dolgozott Veszprémben. Mit adott a klubnak és mit kapott viszonzásul? 
– Azt gondolom, nem elsősorban a szaktudásommal varázsoltam el az játékosokat és a kollégákat. Inkább a dolgok emberi oldalán keresztül, a pedagógiai érzékemmel. Nagyon tudtam, kivel milyen hangot kell megütni, ez a képességem bizony sokszor segített túlélni a feszült helyzeteket. Bár a Kaló Sanyi és a Joósz Attila is megbecsülte a munkámat, igazán jó kapcsolat vitán felül Vass Sanyi és közöttem alakult ki. Nagyon hasonlóan gondolkodtunk és a szakmai elképzeléseink is megegyeztek. Akkoriban győződtem meg arról, milyen fontos a pedagógia.

Nem csak a férfiakkal, a nőkkel is megtalálta a közös hangot

– Nemcsak a fiúkkal, férfiakkal, hanem a hölgyekkel is megtalálta a közös hangot, hiszen a veszprémi időszak után Dunaújvárosban a női csapatot irányította.
– Igen, kétezerben váltottam, csak akkor adtam fel a testnevelő tanári állásomat és lettem egyértelműen profi edző. Előzőleg az sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is nőkkel foglalkozzak, bár évekkel korábban Tóth Miklósnak egy ideig besegítettem a veszprémi nőknél. Végül csak belevágtam és nem bántam meg az ott töltött csaknem hét esztendőt. A lányokkal is megtaláltam a közös hangot.

Szegény Kulcsár Anitát külön is meg kell említenem. Én hívtam el Győrből, minden szempontból kitűnő alany volt, végtelenül sajnálom, hogy elment, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Olyan világklasszis volt, aki rendkívül jó edzésmunkát végzett és a meccseken is mindig lehetett rá számítani. 

– Mennyire más nőkkel, illetve férfiakkal dolgozni?
– Alapvető különbségként említhetem, hogy a nők sokkal fegyelmezettebbek, mint a férfiak. Az edzésmunkájuk minősége is meghaladja a férfiakét. Általában is sokkal jobban lehet rájuk számítani. Közülük többen feleségek vagy akár édesanyák is, így sok területen kell helytállniuk.

A nők játékában elsősorban a betanult figurákra érdemes építeni, a férfiak viszont sokkal kreatívabbak.

Bárki, ha elkezd nőkkel foglalkozni, és kikéri a véleményemet, mindenkinek azt tanácsolom, hogy a férfiak és a nők edzésmunkájában nem kell érdemi különbséget tenni, leszámítva bizonyos élettani alapfeltételeket. A női szervezet eleve határt jelent bizonyos dolgokban, így például a test-test elleni küzdelemben. Annak idején ezeket az elveimet a gyakorlatban is megvalósítottam. Nagyon jó játékosokkal dolgozhattam Dunaújvárosban: Balogh Bea, Radulovics Bojana, Pálinger Kati, Ferling Betti, egy ideig a Farkas Ági, s persze Nagy Ivett, Bohus Bea, Pálffy Zsuzsi, Gáspár Gabit, hogy róluk se feledkezzem meg. A legnagyobb erényünk a nyitott védekezés volt, Gáspár Gabi volt ebben a kulcsjátékos, a csapatot pedig a feltétlen győzni akarás jellemezte. Amikor azt mondtam nekik egy erős ellenfélre készülve, hogy jó lenne őket legyőzni, szinte egyszerre vágták rá: mi az, hogy jó lenne, le kell győzni őket! Minden egyes játékos rendkívüli sikerorientáltságára mindig számíthattam. Aki kilógott a sorból, az nem tudott ott tartósan megmaradni. Korábban a veszprémi férfiaknál is hasonló volt a hozzáállás, amit elsősorban a magyarok nagyobb részvételi arányának tulajdonítok. A helyzet akkor kezdett rossz irányban változni, amikor nagy számban jelentek meg a külföldiek.

Kiss Szilárd sajnálja, hogy a magyar női kézilabda-válogatottal nem nyerte meg a 2004-es Eb-t és nem jutott ki olimpiára. Fotó: Nemzeti Sport

– A dunaújvárosi évek alatt tett egy rövid, de sikeres kitérőt a női válogatotthoz. Hogyan emlékezik vissza a hazai rendezésű 2004-es Eb-re, amelyen ön irányította a csapatot?
– Közel voltunk a végső győzelemhez, amire titkon számítottam is. Ám miként 2000-ben, Sydneyben, az olimpián, megint jöttek a dánok. A csoportmérkőzésünkön már öt góllal is vezettünk, végül mégis alulmaradtunk egy góllal. Ezután a norvégok nagyon elvertek bennünket, mert nehéz volt a lányokat talpra állítani a dán meccs után. Ennek ellenére képesek voltak az újabb bravúrra, hiszen a mindig világszínvonalat képviselt oroszokat sikerült megvernünk, így végül bronzérmesek lettünk. Utána visszahívtak a Dunaferrhez és meg is nyertük a következő évben a bajnokságot. 

Túl a nyolcvanon is dolgozik

– A dunaújvárosi hét év után felnőtt csapatot már nem akart vállalni. Miért? 
– Hatvanhárom évesen úgy gondoltam, ez már nem az én terepem. Visszatértem a veszprémi utánpótláshoz, ahol jó emberanyaggal foglalkozhattam. Egyszer mégis elcsábultam, mert 2012-ben év közben hívtak az edző nélkül maradt siófoki női csapathoz. Tetszett a csapat összetétele, ezért elvállaltam. Később derült csak ki, hogy legfeljebb nyolc felnőttjátékos marad, ezért az utánpótlást kellett év közben „kirabolnom”. Végül a nyolcadik helyen kötöttünk ki az NB I-ben. Ezután a felnőttektől elköszöntem és ugyanott átvettem a teljes utánpótlást. Mivel akkoriban jött a nagy tao-őrültet, így az évek során Zámbó Tibor kollégámmal közel háromszáz gyerekre „felfuttattuk” a létszámot, így rengeteg munkánk lett. Máig sem tudom, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Ami tény, ott minden adott volt, ami a minőségi munkához szükséges, de általam ismeretlen okok miatt a szép és jó csarnok – amelyet Kiss Szilárd csarnoknak neveztek el – ajtajára a tulajdonos lakatja került.

– Még mindig aktív, évek óta a NEKA edzőinek mentoraként adja át tapasztalatait Balatonbogláron. Hatvanévnyi szolgálat után sincs elege az egészből? Mit tesz azért, hogy folyamatosan megújítva önmagát, lépést tartson a sportágban jelenlévő fejlődési irányokkal, tendenciákkal?
– 2018-ban hívtak a Nemzeti Kézilabda Akadémiához, ahol a fiatalokkal foglalkozom. Az U16-os korosztály tagjait igyekszünk a kollégámmal, Mikita Bencével felkészíteni. Ez a fő tevékenységem azzal a fontos kiegészítéssel, hogy én már nem ülök a kispadra, eleget izgultam korábban. Az U16-os játékosok képzése mellett egyéni foglalkozásokat is tartok, miként az edzőkollégák mentorálásában is vannak feladataim. A gyerekeknek is megállás nélkül azt hangsúlyozzuk, hogy mindig mindent kitartóan kell csinálni! Ami engem illet, amit a kézilabdával és a rokon sportágakkal kapcsolatban az edzéselméletekben fel lehetett keresni, azt mind felkutattam. Annak idején például a BSE női kosarasainak sikeredzője, Szabó Ödön, a népszerű Dönci bácsi a kérésemre eljuttatta hozzá a lefordított amerikai szakcikkeket, ezekből ugyanúgy merítettem, mint például a röplabdázók szakanyagaiból. Utóbbiaknál például az emelkedésük technikáját elemeztem és igyekeztem a saját sportágamban is felhasználni az új ismereteket. A nyolcvanas években ezekre az információkra is támaszkodva én tettem le Veszprémben az utánpótlás-korosztályok képzésének alapjait. És ismétlem, elsősorban azért végezhettem eredményesen a fiatalokkal is a munkámat, mert pedagógiai érzékem révén a jövő embereivel is könnyen megtaláltam a megfelelő hangot.

Kiss Szilárd: Kilencvenszázalékosra tehetem az elégedettségi indexemet

– Elégedetten tekint vissza hat évtizedes edzői pályájára? 
– Hogy is mondjam – nem egészen.

Szerettem volna valamelyik válogatottal kijutni egy olimpiára, ez nem adatott meg. Nagyon bíztam abban, hogy 2004-ben a női válogatottat Európa-bajnoki győzelemre tudom vezetni, de csak bronzérem lett belőle.

És miután Veszprémben voltam vezetőedző is, izgatott volna a kihívás, mire mentem volna a másik nagy csapattal, a Szegeddel. Közel voltam a kinevezéshez, végül – az okokat nem kívánom részletezni – ez sem jött össze. Annak is örülnék, ha még több tehetséges fiatalt tudtam volna adni a magyar kézilabdázásnak. Ha számszerűleg akarom kifejezni magamat, úgy kilencven százalékosra tehetem az elégedettségi indexemet. 

– Kívül is van, meg belül is, de egészen biztosan mélységében látja a magyar kézilabdázás valódi helyzetét. Hogyan értékeli a sportág jelenét és közeljövőjét a férfiaknál és a nőknél? 
– Szívesen elmondom mindkét oldallal kapcsolatosan a meglévő benyomásaimat. A férfiaknál nagyon sok a jó képességű, kimondottan tehetséges, fiatal játékos, akik alkalmasak lehetnek arra, hogy később magas szintű kézilabdát játszhassanak. Hogy ebből az alapanyagból kik kapnak majd igazán komoly bizonyítási lehetőséget, az a jövő kérdése. Szerintem bátrabban kellene lehetőséget adni az átlagon felüli tehetségeknek. Neveket direkt nem mondok, de a válogatottban is gondolni kell a generációváltásra. A nőknél Golovin Vlagyimir jó érzékkel elvégezte a fiatalítást. A válogatott további eredményessége jelentős mértékben függ a megfelelő szakmai menedzseléstől és a háttér biztosításától is. A jó játékosanyag adott, a válogatott szinte bármilyen eredményre képes lehet.

Világbajnoki dobogóra várja a női válogatottat

– Mit vár a női válogatottól a most zajló világbajnokságon?
– Ki merem mondani, nem tartom lehetetlennek, hogy a legjobb négy közé kerül a csapat. A tavalyi Eb-bronz után szép lenne a világbajnokságon is éremmel zárni. Hiszek a lányokban, képesek rá.