A korszakos magyar klasszis, akit az osztrákok nagyobb becsben tartanak, mint mi

Vass Sándor életútján keresztül a magyar kézilabdázás számos vitatott eseményébe kapunk betekintést a róla készült portrékötetben.

Vass Sándor semmit sem bánt meg, vállalja a döntéseit

Valóban indokolt, hogy önálló könyv szülessen róla? Azt hiszem, nem egyedüliként motoszkált bennem a kétely, amikor kezembe vettem Lantos Gábor Vass Sándorról Egy zseni száz élete címmel írt könyvét.

Vass Sándor, Harle Tamás és Lantos Gábor a könyvbemutatón. A portrékönyv a magyar kézilabda vitatott eseményeit tárja fel Fotó: Gulácsi Zsuzsa/Kék Európa Stúdió

A kötelezőt természetesen tudtam a címszereplőről: egykori kiváló válogatott kézilabdázó, aki edzőként is nagyot alkotott: irányította idehaza a Veszprémet és válogatottat is, amely az 1997-es világbajnokságon vele negyedikként végzett. Játszani sajnos nem láttam, helyesebben az 1980-as olimpián biztosan, mert a moszkvai játékokat gyerekként szinte végignéztem az étkezőasztal alá bekészített kuckómból. A korszak klasszisai – a kapus Bartalos Béla, a balkezes Fodor János, a beálló, helyesebben akkor még beállós Szilágyi István, a higanymozgású Kontra Zsolt, a vajkezű szélső, Kenyeres József és persze mindenekelőtt a válogatottsági rekorder Kovács Péter – elevenen élnek bennem, Vass Sándor alakját azonban abból a korból, szégyen vagy nem szégyen, nem tudom felidézni magamban.

Nem illett bele a szocialista sportoló embertípusba

A könyvből megtudtam, miért nem. Vass Sándort ugyanis az akkori szövetségi kapitány, Faludi Mihály öt éven át, 1975 és 1980 között mellőzte, vagy ahogy a főhős fogalmaz, kirúgta a válogatottból. Hogy miért?

Noha az eredményei és a kortársak visszaemlékezései alapján Vass Sándor a hetvenes évek egyik legjobb kézilabdázója volt, ám a vonalas szakvezető szerint az öntörvényű játékos ártott a válogatott közösségének.

Nem nevezhetünk meg egyetlen súlyos fegyelmi vétséget, amiért kipenderítették a válogatottból, nem élt, nem viselkedett sportszerűtlenül, ellenkezőleg, a profi sportolók egyike volt a szocializmusban, önállóan is rendszeresen külön edzésmunkát végzett; nem is tiltották el, hiszen klubcsapatában, az Elektromosban végig szerepelt, ám nem csupán különvéleménye volt szinte mindenről, ezen belül szakmai kérdésekről is, hanem a meglátásait nem is rejtette véka alá, amit a szocialista sportvezetőség nem tolerált.

Minderről érdekes lenne megismerni Faludi Mihály nézőpontját is, az egykori kapitány azonban nem kívánt élni a felkínált lehetőséggel, hogy szerepeljen a könyvben.

Szinte minden a magyar kézilabdáról, Kovács Péterről és Nagy Lászlóról viszont csupán érintőlegesen

Nem ő az egyetlen a magyar kézilabdázás ismert nagyságai közül, akiket Vass Sándor – mondjuk így – nem magasztal az egekig. Kár, hogy csak elejtett félmondatokból, áthallásos utalásokból következtethetünk arra, hogy Kovács Péterről és Nagy Lászlóról is eltér a véleménye az úgynevezett fősodortól, részletekbe azonban nem bocsátkozik – miként a két ugyancsak korszakos klasszis sem szólal meg a kötetben. Valószínűleg azért nem, mert nem az volt a szerző és a kiadó célja, hogy botránykönyv szülessen. Sokkal inkább az, hogy egy kivételes klasszis különös életútját mutassák be.

Persze így is a magyar sport, a magyar kézilabdázás számos vitatott esetéről tudhatunk meg kulisszatitkokat, ráadásul nem csupán a főhős nézőpontjából. A könyv egyik erénye, hogy az eseményeket több érintett és szemtanú visszaemlékezésével egészíti ki.

Vass Sándor neve Ausztriában fogalom

Nem gondolnánk egy két-két olimpiát és világbajnokságot megjárt magyar válogatott játékosról, későbbi szövetségi kapitányról, hogy nem is a magyar sportban alkotott igazán nagyot. Pedig így igaz. Hogy Gunnar Prokop mellett vagy előtt, ebbe nem mennénk be, de Vass Sándor kétségkívül az osztrák kézilabdázás egyik atyja, a szomszédban a neve tényleg fogalom. A szerencsének, az OTSH akkori elnökének, Buda Istvánnak még csak nem is tudatosan tett szívességnek köszönhetően kapott engedélyt arra, hogy 1980-ban, az olimpia után Ausztriában vállaljon munkát. Előbb játékos-edzőként, majd már csak edzőként virágoztatta fel előbb Graz és térségének kézilabdázását, majd a nálunk rettegett osztrák női klubcsapatot, a Hypót és az osztrák válogatottat is irányította. Életútjának ennél is váratlanabb fordulataként a kétezres évek elején, akkor már túl az ötvenen, az ismert osztrák biztosító, a Grawe vezérigazgató-helyettesévé avanzsált, s e szerepkörben is sikeresnek bizonyult.

Hogy Vass Sándor valóban zseni-e vagy „csupán” egy kivételes képességekkel megáldott öntörvényű, céltudatos, szókimondó, egyedi életutat bejárt sportoló-edző-üzletember, azt döntse el ki-ki maga.

Egy jó könyvnek számos ismérve van. Közülük az egyik, hogy amikor a végére érünk, azt érezzük, még szívesen olvastuk volna tovább. Így tettem le az Egy zseni száz életét.