Szülővárosában nagyot alkot a százszázalékos kapitány

A magyar labdarúgás történetében a szövetségi kapitányok közül csupán Fehéry Ákos, Holits Ödön és Csábi József büszkélkedhet százszázalékos mérleggel. Előbbi 1918–19-ben öt, utóbbi kettő pedig egyetlen mérkőzésen irányította a válogatottat, Holits 1924-ben, Csábi pedig 2013-ban Andorra ellen. A játékos-pályafutása legszebb éveit a Honvédban töltött 53 éves szakember évek óta szülővárosában, Szolnokon építi a klubot, s az új idény eddigi eredményei alapján kezd beérni a munkája: a csapat sokkal erősebb riválisokat megelőzve a második helyen áll az NB II-ben.

Klubedzőként visszatalált szülővárosába, Szolnokra Fotó: Fotó: Mészáros János MJ Új Néplap

– Pintér Attila mellett, helyesebben előtt ön is összekötőt játszott Egervári Sándor és Dárdai Pál között. A filmben is szerepelt?

– Hogyne! Az egyik edzésen szép gólt rúgok, még az is belekerült. De nem szövetségi kapitányként, hanem Egervári Sándor pályaedzőjeként.

– S mint szereplő, milyennek tartja a …még 50 perc című alkotást?

– Nem egészen erről volt szó. Muhi András mindenhol ott volt velünk, jó hangulatban zajlottak a forgatások, láttuk is a felvételeket, de eredetileg nem az volt a film koncepciója, mint ami végül kisült belőle.

Torz a kép Egerváriról

– Hogy Egervári kissé nehézkes, amatőr edzőként van bemutatva a szellemes, professzionális Dárdai Pálhoz képest?

– Dárdai Pali öltözőjében sohasem voltam benn, ahogy Bernd Storckéban sem, ezért csak arról nyilatkozhatok, ami minket érint. Torz a kép, amit a nézők elé tártak. Végül két meccsre, a románok elleni bukaresti 3-0-s vereségre, s az amszterdami 8-1-re hegyezték ki a filmet, pedig Egervári majd négyéves kapitánysága messze nem csak erről szólt. Az sem igaz, hogy Sanyi puhány ember lenne, az edzői kvalitásait pedig ostobaság kétségbe vonni. Bajnok lett a Dunaferrel, az MTK-val, az U20-as csapattal világbajnoki bronzérmes, s a válogatottal is nagyszerű eredményeket ért el.

– Tényleg át vannak verve a magyar szurkolók?

– Ezzel pedig Szalai Ádámra céloz, ugye? Én sem tudom, hogy Szalai Ádám mire célzott az amszterdami vereséget követő kirohanásával. Nekem úgy tűnt, hogy ellentmondásokba keveredett.

Klubedzőként visszatalált szülővárosába, Szolnokra
Fotó: Új Néplap/Mészáros János

– Alapvetően a sajtón kérte számon, miért korbácsolja fel mindig a várakozásokat, miközben a magyar futball erejéből csak szerény eredményekre telik.

– Haladjunk sorjában. Egervári úgy látott munkához, hogy a negyedik kalapból vártuk a sorsolást, majd úgy fejezte be, hogy felkerültünk a másodikba. Mind az Európa-, mint a világbajnoki selejtezőjében egészen az utolsó fordulóig versenyben voltunk a továbbjutásért. S akkor még az Eb-hez is az első kettő között kellett végezni. Játszottunk egészen jó meccseket többek között a törökök, a svédek ellen, az észtek elleni 5-1 alkalmával pedig sziporkáztunk.

– Ahogy Moldovában is, a chișinăui 3-1 talán az egész korszak legjobb teljesítménye.

– Köszönöm, ha így gondolja, ebben nekem is van némi érdemem, többször kiutaztam, hogy feltérképezzem a moldovaiakat. A csapat addig működött jól, amíg a kulcsemberek többé-kevésbé rendszeresen szerepeltek a klubcsapataikban. Soroljam? Juhász Roland Anderlecht. Pintér Ádám Zaragoza, Rudolf Gergely Genoa, Hajnal Tamás Stuttgart, Gera Zoltán Fulham, majd West Bromwich, Koman Vladimir Sampdoria, Szalai Ádám Mainz. Amikor ők a klubjaikban háttérbe szorultak, a válogatott teljesítménye is visszaesett. De amikor a csúcson jártunk, akkori is bravúr lett volna a továbbjutás, Szalai Ádámnak ebben igaza van. Ám a sajtót és a szurkolókat is meg lehet érteni, mindenki hihetetlenül ki volt éhezve a sikerre.

„Senki nem veheti el tőlem”

– Miután az amszterdami 8-1 miatt Egervári lemondott, egy meccs erejéig ön irányította, ráadásul az Andorra elleni győztes meccsen a válogatottat. A gyakran némi iróniával emlegetett százszázalékos kapitány címe előny vagy teher?

– Nagyon büszke vagyok rá, s ez nem frázis. Ha csak egy meccs erejéig, mégis csak kapitány lehettem, s ezt senki nem veheti el tőlem. Nem, sohasem éreztem tehernek, inkább önbizalmat ad, s munkára sarkall, mert kötelez arra, hogy magas szinten igyekezzek dolgozni.

– Klubedzőként mégis nehezen indult a pályája. 2014-ben Nyíregyházán három hónapot, Kispesten pedig csak öt meccset kapott, s az első szolnoki próbálkozása is felemásra sikeredett a 2015–16-os idényben. Mi volt a gond?

– Én azért nem 2014-től datálom az edzői pályámat. Még játékosként, 1992-ben, csupán 25 évesen felvételiztem a TF-szakedzőire, s 1995-ben diplomáztam. Tudatosan készültem az edzői pályára, nem a pályafutásom végén találtam ki pánikszerűen, hogy akkor edzőnek állok. 2001-ben kezdtem edzőként dolgozni, Szolnokon az NB I/B-be. Aztán a REAC és Vasas következett, később a Vecsést felvittem az NB II-be, aztán a honvédos évek következtek. Először az NB III-as csapatot vezettem, majd Pölöskey Gábor, Sisa Tibor és Massimo Morales mellett voltam pályaedző. Kispestről kerültem a válogatotthoz, így teljes a kép. Azt azonban elismerem, az első osztályú bemutatkozásom jobban is sikerülhetett volna. Nyíregyházán frissen feljutott csapatot vettem át. Menet közben négyen-öten kidőltek, s amikor kikaptunk a Puskás Akadémiától, úgy éreztem, nem tudom motiválni a csapatot, ezért lemondtam.

A Honvéd a szíve csücske

– Azt hányták a szemére, azért döntött így, mert hívta a Honvéd.

– Előtte és utána, akkor éppen nem. 2014 nyarán már tárgyaltam George F. Hemingway-jel, a Honvéd tulajdonosával, ám a csapat furcsa olasz menedzsere, Fabio Cordella lebeszélte a szerződtetésemről, s inkább Vierchowodot nevezte ki. Aztán amikor a Nyíregyházával nyertünk Kispesten, a közönség a nevemet skandálta. Hátborzongató volt. A Szolnok mellett, ahol nevelkedtem, a Honvéd különösen fontos nekem. Játékosként kilenc évet húztam le Kispesten, s ahogy említettem, edzőként s dolgoztam már ott három évet. Persze hogy mentem, amikor hívtak! Erre akkor kerülhetett sor, amikor elküldték Vierchowodot. Sikerült stabilizálni a csapatot, ugyanaz volt a koncepcióm, mint az utódomnak, Marco Rossinak, az akadémistákat, Botkát, a Bobál fivéreket akartam beépíteni az együttesbe. Máig fáj, hogy nem kaptam több időt, pályafutásom során csupán két helyről rúgtak ki, a Vasastól és a Honvédtól, utóbbi jobban fájt.

– Aztán következett a Szolnok, ahol szintén csak egy csonka idény töltött el. Mivel foglalkozott a 2019-es visszatérését megelőző három évben?

– Maradtam Szolnokon, csak éppen sportigazgatóként, fejlesztettem a klubot és az utánpótlást. 2019-ben, amikor elég erősnek éreztem az alapokat, a tavaszi hajrára ismét vállaltam a csapat irányítását, s feljutottunk az NB II-be.

– Az előző idényben kemény küzdelmet folytattak a bennmaradásért. Ehhez képest most a második helyen áll a Szolnok. Mitől táltosodott meg a csapat?

– Sok a helyi kötődésű játékos, s beértek a fiatalok. A jelenlegi második helyünk tényleg erőn felüli, a lehetőségeket tekintve egyértelműen a hátsó harmadhoz tartozunk. Végre a közönség is a csapat mellé állt. Szolnokon a kosárlabda és a vízilabda mellett nincs könnyű helyzetben a futball, de hét közben már több mint ezren szurkoltak nekünk.

– Ha ilyen mostoha a szolnoki futballistalét, ön hogyan lett labdarúgó?

– Nehezen. Sporttagozatos iskolába jártam, tornáztam és atletizáltam, focizni csak tizenegy éves koromban engedtek el a futballista édesapámra tekintettel. Ma már azt mondanánk, ebben a korban nincs is értelme elkezdeni a futballt, de persze én a grundon örökké rúgtam a labdát. A családi háttér tényleg nagyon fontos, a feleségem édesapja is focizott, ezért mindig könnyebben elfogadta a futballista életrendet.

– A gyerekeiket is ebben a szellemben nevelték?

– Két lányunk van, a nagyobbik az MLSZ-ben dolgozik.

„Minden elismerésem a Fradié, de…”

– A kilencvenes évek elején a korszak legerősebb gárdájában, a Honvédban játszott, amellyel három bajnoki címet is nyert. Az akkori Honvédot akár egyetlen mérkőzéssel is jellemezhetjük, 1991-ben egyetlen gólon, illetve Pagliuca hatalmas bravúrján múlott, hogy nem verték ki a BEK nyolcaddöntőjében a Sampdoriát.

– Máig él bennem, ahogy Vujadin Boskov, a Sampdoria edzője a pálya mellett toporzékolva kiabál a korszak talán két legjobb csatárával, Viallival és Mancinivel, hogy menjenek vissza védekezni. Az utolsó húsz percben beszorítottuk az olaszokat, s igen, Negrau fejesénél szinte mindenki azt hitte, megvan a továbbjutás. Pagliucát leszámítva. Ennyin múlott a továbbjutásunk a későbbi döntőssel szemben. Minden elismerésem mellett a Fradi ma ugyanerre – a példa kedvéért a PSG-vel szemben – biztosan nem lenne képes. Ezért merem kijelenteni, akkor közelebb voltunk a nemzetközi élmezőnyhöz, mint manapság.

– Válogatott szinten ezt már akkor sem sikerült bizonyítani. Miért?

– Ki ne tudná, zaklatott évek voltak. Ugyan csupán tízszer szerepeltem a válogatottban, arra azonban büszke vagyok, hogy négy kapitány, Jenei Imre, Puskás Ferenc, Verebes József és Mészöly Kálmán is számított rám.

– Kötelező kérdés: milyen volt együtt dolgozni Puskás Öcsivel?

– Felemelő. Már korábbról ismertem, hiszen miután hazaköltözött, szinte mindennap kinn volt a Honvéd-pályán, sőt az öltözőben is rendszeres vendég volt, ez ellen még Martti Kuusela sem emelte fel a szavát. Felejthetetlen élmény az Írország elleni meccs, amikor 0-2-ről 4-2-re fordítottunk. Az Izland elleni kudarcból pedig azért maradtam ki, mert sérüléssel bajlódtam. Mondtam neki, sebaj, befáslizom, mire ő azt felelte, ugyan, a hétvégi bajnoki fontosabb. A Honvéddal a bajnoki címért játszottunk… Ott voltam a róla készült musical bemutatóján, jó volt feleleveníteni az ismert történeteket.

– Volt már szövetségi kapitány, irányította kedvenc csapatát, a Honvédot, edzőként mit szeretne még elérni?

– Nagyon jól érzem magam Szolnokon, de azért egy szinttel feljebb még szívesen kipróbálnám magam. Tudja mit? Nem is, lehet, hogy most kellene abbahagyni. Az újabb csúcson. Feljutó helyen áll a Szolnok…