Rövid múltat tudhat maga mögött a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja – a február 25-i megemlékezés először 2001-ben szerepelt a hivatalos események sorában. A szomorú emlékezés apropója: 1947-ben ezen a napon hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A mementó fél évszázados késését nagyrészt maga a névadó, az 1990-ig hatalmon lévő kommunizmus okozta, kisebbik részét a rendszerváltást követő zavaros, felemás évtized (Nem szembeállítani akarom, de „szerencsésebb” múltat mondhat magáénak a szintén a második világháborúhoz köthető holokauszt-megemlékezéssorozat, hiszen az elé az állampárti korszak nem gördített akadályt, arról lehetett nyilvánosan beszélni.) Magyarországon ma is alig akad család, amely valamilyen szinten ne lenne érintett a vörös diktatúra okozta szenvedésekben (málenkij robot, népbíróság, koncepciós perek, kitelepítések, ÁVH, ’56 utáni megtorlások stb.), mélyek a hegek.
Nem állom meg, sokadszor is leírom: diktatúra-emléknap ide vagy oda, Magyarországon még ma is van egy ember – Vajnai Attila, az Európai Baloldal–Magyarországi Munkáspárt 2006 kommunista szervezet vezetője –, aki mindmáig „jogerősen” kitűzheti hajtókájára (és kéjes ábrázattal ki is tűzi) a kommunizmus szimbólumát, a vörös csillagot. Az ugyanis az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint – szemben az érvényes magyar törvényekkel – „jogszerűen viselhető”.
A ma esti gyertyagyújtásnál a Terror Háza Múzeum előtt ezt a makacs csillagot se felejtsük!
