Könyvlopásokról ritkán hall az ember. Meg is lepett a Bors minapi tudósítása, amely szerint több könyváruházban felütötte a fejét a bűnözésnek ez a szokatlan, intellektuális válfaja. Illetve Abban nem vagyok egészen biztos, hogy valódi kultúremberek lehetnek az elkövetők, ugyanis komoly tételben (gyakran tízesével-húszasával) lovasítják meg az azonos című köteteket – márpedig, ugye, egyetlen példánnyal is oltani lehetne a kultúrszomjat. Akkor meg minek egy egész polcnyi? Meg aztán az sem igazán életszerű, hogy a Bors-tudósításokban szereplő harminc-ötven éves elkövetők éppen színes mesekönyvekkel – főképp a Bogyó és Babóca sorozat darabjaival – szeretnék biztosítani szellemük továbbgyarapodását. (Itt nyitok egy zárójelet: valahol olvastam – félre ne értsék a mesekönyvszerzők! –, egy gyengécske festőművész úgy akart betörni a nagyok közé, hogy önmaga tárlatáról ellopta a saját alkotását. Ugyanis abból indult ki, hogy a műkincsrablók is a legmárkásabb darabokra utaznak – mármost ha híre megy, hogy az ő képének is lába kelt Szóval így, trükkösen akarta megmászni a Parnasszust. „Lifttel.” Lebukott.)
Esetünkben viszont arra jutottam – amire persze a rendőrség is –, hogy alighanem csupán szimpla tolvajok fosztogatnak a könyvesboltokban. Kultúra? Ugyan, csak a remélt haszon Hogy miért épp mesekönyvekre utaztak az anyaszomorítók? Ennek meg az lehet az oka, hogy a kötetek zöme kisméretű, könnyen elfér táskában, zsebben – szemben mondjuk a Larousse-lexikonnal, a Háború és békével Vagy a Bibliával, amelynek ószövetségi tízparancsolata azt is írja: „Ne lopj!”
