A Felvidékről kitelepítettek emléknapja a mai. Nem a csehek vagy a szlovákok „találmánya” ez a mementó – a magyar Országgyűlés döntött négy éve úgy, hogy április 12-ét a II. világháború után földönfutóvá tett ottani honfitársaink emlékének szenteljük. Ám ennél többet nemigen tehetünk.
Megdöbbentő, de még ma is él az 1945. április 5-én megfogalmazott kassai kormányprogramnak az a passzusa, amelyben az akkori csehszlovák elnök, Edvard Benes az országa felbomlásáért kollektív bűnösöknek nevezte a magyarokat és a németeket. Arrafelé ma is bűnösnek számítunk mindannyian. Ön is, én is, az utódaink is A háború után e humánus kormányprogram részeként hárommillió, állampolgárságától és vagyonától megfosztott szudétanémetet űztek el, és 170 ezer szlovákiai magyart telepítettek ki a szülőföldjéről. (Rákosi Mátyás jó partner volt az aljasságban – nemzetközi egyezményben mondott le a kitelepített magyarok kárpótlásáról.) Noha a kelet-európai kommunista összeomlás óta számos politikus és közéleti személyiség jelentette ki, a Benes-dekrétumok léte összeegyeztethetetlen az Európai Unió alapjogi chartájával, sem Csehország, sem Szlovákia nem hajlandó érvényteleníteni őket. A pozsonyi törvényhozás legutóbb 2007-ben erősítette meg – valamennyi szlovák képviselő támogatásával! – az elképesztő dokumentum „sérthetetlenségét”. Az elkobzott vagyonok visszaadásában is nagy az egyetértés: az 1993-ban létrejött cseh és szlovák állam sem tűzte napirendre a témát. Bár a magyar kormány minap bejelentette: újra napirendre vette a kitelepítettek kárpótlási ügyét, még korai behűteni a pezsgőt
