Keresd a féket!

A civilizáció rokkantjai a féket keresik. Egy végtelenített autóverseny agyonmatricázott, föltuningolt járgánya itt mindenki. Ki tudja, mióta tart már a verseny?

Egy előkelő japán étterem régi szokása, hogy az érkező vendégpárt, még mielőtt helyet foglalna az asztalnál, rövid időre leülteti az előtéri fotelekbe, itallal kínálja, hogylétükről érdeklődik, a hölgyet virággal köszönti. Közben a meleg fényű háttérből békét sugárzó, halk zene szól. A finom főúr csak negyedóra múltán érkezik, hogy asztalukhoz kísérje a vendégeket. Akkor, amikor a kint lüktető nagyvárost már végképp elfelejtették. Másutt másféleképp próbálják „átzsilipelni” a kor idegroncs emberét egy élhetőbb világba. A mottó ugyanaz: lépj ki a rohanó jelenből! Életrevaló, ügyes lelemény ez az „átzsilipelés”, a figyelmes üzletember ráérzett a nagyvárosi lakó régi vágyára: kiszállni, ha percekre is, ebből az élhetetlenné lett jelenből az élhetőbb múltba, egy elviselhetőbb távoli világba. (Bár nem kellett ehhez akkora felismerés, hiszen már régóta ott sorjáznak a példák: van, aki messzi vidék lakatlan tanyájára települt, más csöndes múzeumokban barangol napestig, templomi freskókon mereng, a harmadik varjúcsapatok végtelen vonulásán pihenteti a szemét órákon át.) Menekülünk. Menekülnénk.

A civilizáció rokkantjai a féket keresik. Egy végtelenített autóverseny agyonmatricázott, föltuningolt járgánya itt mindenki. Ki tudja, mióta tart már a verseny; kanyargó betonpályán űzik egymást, fülhallgatóra jött parancsszóra száguldanak, egész addig, míg le nem inti őket a nagy karmester. A józanabbja persze már rég kiszállna ebből a flúgos futamból, ha tehetné, de erre már egyre kevesebb az esély. Az emberi én tiltakozni próbál a gyorshajtás ellen, hiába. De hová is nyomulunk annyira? Miért ez az egész?