Csernobil sok más mellett a kommunista újságírásnak is a katasztrófát jelentette. A harmincöt éve, 1986. április 26-án történt tragédia után a sunyi hallgatás, majd a véget nem érő hazudozás lerántotta a leplet a népi demokráciák tájékoztatási rendszeréről. A blokk országainak sajtója csak napokkal a tragédia után, amikor már képtelenség volt tovább hallgatni, adott némi soványka hírt a történtekről. Hírt? Féligazságokat, vaskos hazugságokat. Pedig a legfőbb elvtársaknak már az első pillanatban részletes jelentés készült, csak abba a kétkezi lakosság nem láthatott bele. Még mit nem! Hiába volt már Gorbacsov odaát, az igazmondásban még nagy volt a lemaradás. Ennek megfelelően járt el a szájkosárhoz szokott, pórázon tartott sajtó is. Merte volna-e bármelyik főszerkesztő lehozni, amit egyébként a katasztrófa másnapján már az egész szabad világ tudott, de legalábbis sejtett? Például azt, hogy a szörnyű robbanás és az azt követő tűz során több százszor annyi radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe, mint annak idején a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák robbanása után együttvéve? Ugyan…
Az már a mi tragédiánk volt, hogy a magyar pártvezetés a nyilvánvaló veszély dacára sem volt hajlandó lefújni a május elsején szokásos munkaünnepi felvonulásokat. (Az ország legszennyezettebb pontja épp Budapest volt.) Így aztán, ahogyan lenni szokott, azon a tavaszi napon is százezrek masíroztak el a dísztribünről idétlenül integető, magukat ünnepeltető párt- és állami vezetők előtt a sugárzó Dózsa György úton. Ma úgy mondanánk: nagyot szívtunk.
