– Senkinek nem áll szándékában falat építeni – 1961. június 15-én ezekkel a szavakkal utasította el a kommunista NDK elnök-pártfőtitkára, Walter Ulbricht azokat a híreket, amelyek szerint az állam a berlini határok lezárására készül. Két hónap sem telt el, amikor – ma hatvan éve – augusztus 13-án a német főváros lakói arra ébredtek, friss szögesdrótakadályok vágják ketté Kelet- és Nyugat-Berlint, hogy aztán a nyomvonalán szinte napok alatt fölépüljön a hírhedtté lett építmény. A berlini fal.
Ulbricht hazudós volt. Elvtárs.
A berlini fal története a kommunizmus története. Paródia. Míg nem állt a fal, a zónákra osztott, megszállt város két része között (szovjet, illetve angol–amerikai–francia zóna) szabadon lehetett közlekedni. Ezt kihasználva 1949 és 1961 között több mint két és fél millió ember költözött át a keleti, szovjet zónából a nyugatiba. Az NDK vezetése diktatórikus lépését a demográfiai katasztrófa közelgő réme szülte: ki ne ürüljön Kelet-Berlin, az NDK…
(Kapcsolódó magyar vicc a hatvanas évekből: Kádár János beszélget a Ki mit tud? győztesével, egy csinos, fiatal hölggyel. – Ha lehetne egy kívánsága, mit kérne tőlem? – érdeklődik a pártfőtitkár. – Azt kérném, hogy nyissa meg pár órára a határokat – hangzik a válasz. Kádár mosolyogva felel: – Kis huncut! Maga kettesben akar velem maradni?)
Hogy huszonnyolc évvel később, 1989. november 9-én éjszaka „megroggyant”, majd napok alatt összedőlt a civilizáció szégyenévé lett fal, abban nekünk, NDK-turistákat gyámolító, majd Ausztriába átengedő magyaroknak is részünk volt. Érdemeinket az akkori német kancellár is elismerte.
Akkor még nem voltunk „nácik” – de ez már egy másik történet.
(Borítókép forrása: MTI/EPA)
