Alföldi Róbert minapi Facebook-bejegyzéséről szeretnék írni, ám ez nem egyszerű, mert a szerző így zárta posztját: „Az írás csak teljes terjedelmében, hiánytalanul és módosítások nélkül közölhető!” Mármost a rendező-színész dolgozata másfélszer akkora, mint az én Tollhegyen-jegyzetterjedelmem. (Mennyivel rugalmasabb volt Lev Tolsztoj, akinek nem voltak efféle elvárásai az 587 fejezetből álló Háború és béke kritikusaival szemben.) Hogy mégse maradjon le az olvasó hősünk gondolatainak rezonanciájáról, abban maradtam magammal, fütyülök Alföldire. Emberünk azt nehezményezi (vagy ahogyan írja: nagyon hangosan ordítva és felháborodva kikéri magának), hogy lehazaárulózták, csak azért, mert nem a kormánypárti oldalon áll, holott ő „egész életében a magyar kultúrát képviselte itthon és külföldön […], felelős értelmiségiként próbálta építeni ezt az országot.”
Nem azt mondták, Robi! 
Nem az ellenzékiséged miatt hazaárulóztak le, hanem a „felelős értelmiségiként” végzett „országépítésedért”. Azért, amelynek egyik emlékezetes példája volt az a nagyvonalú gesztusod, amikor – még a Nemzeti Színház igazgatójaként – felkínáltad a románoknak, hogy a teátrumban ünnepeljék saját nemzeti ünnepüket, a mi sose múló fájdalmunkat, Erdély elcsatolását. Emlékezetes István, a király rendezésed is hozzájárult a minősítésedhez. Benne az a koronázási kép, ahol Szent Korona-vasrácsba zárod a véresre vert, a ketrecből kiugrani próbáló magyar népet, amely karját felemelve, önmagát megadva énekli a nemzet összetartásról szóló Szörényi-dalt: Felkelt a napunk. Szinte láttuk, amint röhögsz a markodba. (Folytatnám, de kifutottam a terjedelemből.)