Andrissal egy padban ültünk a Vörösmarty Gimnáziumban, erős kapocs az ilyesmi egy ifjú életében. (Bár az a pad a leghátsó volt a teremben, mi büszkén vállaltuk. Volt abban valami betyárromantika.) Később tudtuk meg, hogy Molnár Ferenc vörösingesei, Áts Feriék is a mi gimnáziumunkba jártak, sőt Karinthy is innen indult haza magyarázni a bizonyítványát…
„Gőczey – hosszú ő, cézé, ipszilon – András” – így mutatkozott be az én barátom a legelső órán, mikor az osztályfőnök számba vette a nebulókat. A tanárok közül Cziráky József testnevelő volt a kedvencünk. Nemcsak azért, mert atlétaedzőként is dolgozott (a kor legjobb magyar sprinterének, Csutorás Csabának volt a mestere), hanem mert megtudtuk, tanár úr nemesember volt: gróf Cziráky. Vagy ahogyan akkoriban nevezték őket: deklasszált elem. A sport is összekapcsolt bennünket, Andris kajakozott, én az öttusával ügyetlenkedtem, alapozások idején a szigeti uszodában találkoztunk. Tőle hallottam először Wichmann Tamás nevét. Már akkor, 1964-ben azt mondta róla: Meglátod, ő lesz a kenukirály!
Elszaladtak az évek. Arról csak az újságból értesültem, hogy ő az a Gőczey András, akinek találmánya, a mágikus kerék nevezetű egykerekű „roller” fényes pályát futott be. Azt is írta a lap, hogy András „a csillagászatba is belekóstolt, sőt bebizonyította, hogy az egyiptomi piramisok naptárkijelölő napóraként is működhettek”. Ha olykor összefutottunk (legutóbb az egyik békemeneten), sosem a kerekéről, inkább a családja mágikusságáról mesélt, a gyerekekről, az unokákról.
Farkasréten találkoztunk a minap. Megelőzött.
Borítókép forrása: MTI/Mónus Márton
