Bár a harcok 1956 novemberének közepére lényegében véget értek, Kádár János bábkormánya aligha érezhette jól magát. A megszállókkal visszaérkező árulóknak a teljes elutasítottsággal kellett szembenézniük. Már az új kabinet elnevezése – Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány – is hazugságban fogant, hiszen se forradalmi nem volt (éppen azt tiporta el), se munkás, se paraszt. (Aljasabb annál inkább. Közülük is kiemelkedett a piros fejű expék, Marosán György; tenyérbe mászóbb alakot nemigen hordott még hátán a föld… Megesett, hogy egy lakossági fórumon a merész kérdésre – Ki hívta be az oroszokat? – öntudatosan azt válaszolta: „Én hívtam be őket, s megnyugtatom magukat, nagyon sokáig itt is fognak maradni.”)
Az igazi munkásságot a november közepén megalakult Nagy-Budapesti Központi Munkástanács képviselte. Az országban álltak a gyárak, a kormány nevében tárgyaló Apró Antal három miniszteri tárcát is felajánlott a Rácz Sándor vezette munkástanácsnak, hiába. Erre aztán a megszállók ittlététől felbátorodott kommunisták a régi módszerükhöz nyúltak: sortüzekkel jelezték, hogy hangot váltanak.
A salgótarjániaknak a 65 évvel ezelőtti december nyolcadika örökre emlékezetes marad. A karhatalom sortűzzel fogadta a letartóztatott munkásvezetők szabadon bocsátását követelő fegyvertelen tömeget. A cinikus Marosán a vérengzés előtti napon harsányan bejelentette: „Mától nem tárgyalunk, lövünk!” És lőttek. Az áldozatok pontos számát máig nem tudni, száznál több halott maradt a megyetanács előtti tér kövezetén. Kádár János bábkormánya így próbálta „megoldani” a feszült helyzetet.
Kádár is, Marosán is, Apró is ágyban, párnák közt halt meg.
Borítókép: Kádár János (Fotó: Fortepan/Székely Tamás)
