Ha emlékezetem nem csal, csaknem ötvenéves pályám során még egyetlen cikkemben sem használtam a narratíva kifejezést – a jövőben sem tervezem. Nem nagy teljesítmény ez (néhány éve még senki sem használta a magyar sajtóban), legfeljebb a mai világban, amikor alig akad nagyobb lélegzetű interjú, értekezés, szózat, amelyben ne hallanánk valamilyen „narratíváról”. Vizsgálgatva az első olvasatra „fentebb stílt”, tudományosságot sejtető szót, előbb-utóbb rájövünk: ez bizony nem más, mint a pongyolaság, a nyelvi restség egy friss, „elegáns”, tudálékos változata. Mint az „izé, a „dolog”, vagy a „hogy is hívják”.
Kellően türelmes ember könnyen megtalálja a narratíva megfelelőjét.
Kedves olvasóm, Szabó Iván amatőr nyelvész (és szintén „narratíva-bosszankodó”) minapi levelében fel is sorolt néhányat a kínálkozó választékból: állásfoglalás, álláspont, állítás, nézőpont, forgatókönyv, magyarázat, mondandó, szemszög, vélemény, elképzelés, történet, érvelés, szemlélet, értelmezés, értékelés, feltételezés, elbeszélésmód stb.
Ne szépítsük, szimpla nyelvrontással állunk szemben.
Kosztolányi Dezső még koszorús költőként sem volt rest – mint a Pesti Hírlap olvasószerkesztője – kollégáinak az efféle torz szavait kigyomlálni a cikkeikből, átültetni az írást magyarra. Az ilyesmin akkor senki nem kapta föl a fejét – az írástudó alázata, így magyarázták.
Reformpolitikusaink két évtizedes küzdelme kellett ahhoz, hogy 1844-ben a pozsonyi diétán végre elfogadtassák: a majd ezeréves hazában saját nyelvünk legyen a legelső!
Őrizni, szeretni, megtartani és igényesen alkalmazni a nyelvünket – ez legyen a „narratíva”.
Borítókép: Illusztráció, diákok magyar nyelv érettségi előtt (Fotó: Balogh Zoltán)
