Bár ma már nem akkora „kunszt” megélni a száz évet – illetve dehogynem, tessék utánuk csinálni –, azért az ember csak leveszi előttük a kalapját. Így vagyok én is az én drága Éva nénimmel, aki most vasárnap lesz három számjegyű. (Épp azon a napon érkezett, amikor a hóhányó Lenin távozott: 1924. január 21-én.)
Éva néni egy gyömrői idősotthon lakója, sőt a legeslegelső lakója, egy ideje pedig korelnöke. Utóbbi tisztéről nem is kíván lemondani – rengeteg terve van még, fölsorolására nem is vállalkoznék. Igaz is, hol van az előírva, hogy ha valaki százéves, akkor feltétlenül csak sóhajtoznia, keseregnie meg lemondóan legyintenie szabad? Csodákat! Éva nénitől is távol áll ez. Ő a megtestesült harmónia, derű és humanizmus. Haragosnak, indulatosnak még senki sem látta, holott már évszázada itt él ezen a megkergült, egyre zabolázatlanabb bolygón, és nem kerülte ki világháború, ínség, kommunizmus, Gyurcsány. Hogy „elfordította” volna a fejét? Dehogy. Ma is markáns véleménye van a világról, annak kerékkötőiről, ma is kritikusan – és szemüveg nélkül! – olvassa a napisajtót. (Méghozzá a Magyar Nemzetet.)
Mi lehet a titka? Hogy sokat alszik, mértéket tart az étkezésben, nincs túlsúlya, káros szenvedélye? Lehet. Meg talán az is, hogy örökké virágerdő lepi be az ablakát, teraszát, a hozzá tartozó apró kertparcella rózsabokrát maga locsolja, metszi, tavasztól őszig ott kapirgál.
Jókat tudunk beszélgetni. Jó látni a boldogságát, amikor rányitom az ajtót, beköszönök hozzá. Azt mondja, a legkiválóbb orvosnál is többet számít a neki címzett eleven szó. Hétfőn kezdi a következő százat.
