A maga eszközeivel ünnepelte a tanácskommün kikiáltásának negyvenedik évfordulóját 1959. március 21-én a magyar igazságügy: bitóra küldte a tizennyolcadik évét pár nappal korábban betöltő Mansfeld Péter ötvenhatos elítéltet. Aljasságért sosem mentek a szomszédba a kommunisták.
Mátsik György vérügyész, az 1956 utáni megtorlások vezéralakja a legkegyetlenebb vádlók közé tartozott. Huszonhét emberre kért halálos ítéletet, közülük húszat ki is végeztek. Akkor aljasodott le végképp, amikor az akkor még fiatalkorú (halálra még nem ítélhető) Mansfeld Péter perének másodfokú tárgyalásán súlyosbításként halált kért a vádlottra. Kért? Magából kikelve követelte. És a „független” bíróság – némi türelmet kérve – készségesen teljesítette akaratát. Ma 65 éve ennek.
Mátsik, mint a megtorlás legtöbb ügyésze, bírája, aljas ember hírében állt. Így aztán nagy volt iránta a pártállami kereslet, hiszen glédában álltak az „izgalmas” ügyek.
Igyekvő és gerinctelen jogász szép karriert futhatott be – Mátsik be is futotta. Pár évvel a szorgos vérvádaskodás után már a Legfőbb Ügyészségen szolgálhatta a proletárdiktatúrát. A hálás hatalom a pribékévek után sem feledkezett meg emberéről, vezérigazgatóvá nevezte ki a hulladékokkal foglalkozó MÉH Vállalatnál. (Jól elvolt a hulladékokkal, otthon érezte magát.)
Pár éve nem engedte be lakásába a Hír TV riporterét; a kérdésre – Miért kért halált a fiatalkorú Mansfeld Péterre? – a csukott ajtón át nyöszörögte: „Csak parancsot teljesítettem.”
Biszku Béla kegyeit kereste, hiszen a megtorlás belügyminisztere kemény ítéleteket „rendelt” az „igazságszolgáltatástól”.
Mindkét aljaember ágyban, párnák közt halt meg.
Borítókép: Népek Krisztusa Magyarország (részlet)
