Az ember példaképeiről vitatkoztak valamelyik nap az egyik tévécsatornán. Nem jutottak dűlőre. A szakirodalom szerint példaképeink sűrűn változnak. Nem csak az életkorunktól függ, kit állítunk magunk elé, nem is pusztán a kor, amelyben élünk, még ezernyi más. A legrosszabb, hogy újabban már kívülről is belekotyognak, kit állítsunk saját bálványunknak. És egyre csak jönnek a kéretlen ötletadók.
Mondják, az ember azokhoz próbál hasonlítani, akik okosak, szépek – no, de ki mondja meg, mit takar a szó: okos, szép? Egy tizenévesnek ma az a legokosabb, aki a legügyesebben babrál a telefonján, számítógépén, a legszebb pedig, akinek a legütősebb a tetkója… Ha történetesen hőst szeretnénk példaképül, akkor is nagy a gubanc. Hatvan-hetven éve a németországi tizenévesek többsége még Albert Schweitzer Nobel-díjas polihisztort (teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos) tekintette első számú példaképének, a kétezres évek Magyarországán már a whiskys rabló vezette a bálványmezőnyt…
Régebben nem ritkán maga a család volt a példakép, már csak azért is, mert a gyermek otthon töltötte a legtöbb időt; gyakran maga a szülő volt az első számú minta… (De rég volt, Istenem!) A háborúk utáni ideálnélküliség világába berobbanó televízió kreált figurái rohamosan kiszorították életünkből az igazi értékeket: őszinteség, segítőkészség, becsület… Egy polccal lejjebb került az önzetlenség, a kemény munka…
Ma? Ma azok vezetik a példaképrangsort, akiket a média arra kijelöl. Zúdul ránk a „Légy gazdagabb, szebb, vékonyabb!” silány üzenete. Beteg világ, beteg bálványok. Csillogó sötétség.
