Tavaszi séta az Alpokalján. Aki errefelé, a nyugati határszélen jár, a világért se hagyja ki a Szombathely melletti Felsőcsatárt, nincs messze a csöppnyi falutól a Vasfüggöny Múzeum. Aki tudni szeretné, hogyan csinált Magyarországból karámot a Rákosi- majd a Kádár-kor 1949-től 1989-ig, annak el kell jönnie ide. Goják Sándor, a múzeum gazdája, mindenese egykor sorállományú határőrként szolgált a környéken még a hatvanas évek második felében, így aztán eleven tanúja a ketreckészítés és -használat minden csínjának-bínjának. Negyven év szögesdróttörténete – ezt a címet is adhatná annak a saját birtokán létesített, magángyűjteményéből álló szabadtéri tárlatnak, melynek megtekintése valósággal sokkolja az idelátogató embert. Egyszerre elképesztő, irtózatos és elszomorító látni azt a rengeteg kéjes furfangot – kivált az 1957–1971 közötti „bakelitaknás” időszakban –, amit a menekülő emberre vadászó kommunista hatalom bevetett a saját népe ellen.

A kert végében – rendhagyó elemként – néhány méternyi „mai vasfüggöny” is látható. (Ez már egy újabb, modernebb változat, többet „tud”, mint elődei. Ha belegabalyodsz, elvérzel az acélpengék között. Minél jobban vergődsz, annál hamarább.) Ilyen húzódik most a déli határon a Szerbia felől behatolni akaró migránsok előtt. Elgondolkodtató a kontraszt. Az egyik kerítés az embert őrzi, aki kiszabadulna az országból, a másik az országot, ahová beszabadulna egy másik.

Belegabalyodtunk a történelembe.