Az évtizedekig Amerikában élő Márai Sándor (1900–1989) egyik Napló-bejegyzésében beszédes portrét rajzolt az ottani liberálisokról: „A »szabadság« ürügyével másznak, tüntetnek, ocsmányan rágalmaznak, mindent bekoszolnak és mindent bomlasztanak. Ugyanazok, mindig ugyanazok. A The New York Times, a rádiók és a televíziók »szakértői«. A különféle »szabadságvédő« egyesületek utcai tüntetői, szakállas, plakátokat hordozó csőcselék […] A szabadságnak ez a perverz eltorzulása mindenütt.”
Úgy általában a tömegről sem volt nagy véleménnyel az író. Szerinte senki és semmi nem lesz olyan hamar amorf, erőtlen, mint a tömeg. „Minden, amit a tömeg »akar« […], minden hamarább esik szét, mint amit az Egyén akar és őriz.” Nem véletlen, hogy amikor egy helyütt a bátor költőkről mereng, az ókori Horatiust említi, akinek volt bátorsága leírni: „Odi profanum vulgus et arceo (Gyűlölöm a tömeget, s távol tartom magam tőle)”. Egy ilyen kinyilatkoztatáshoz a régi Rómában is forradalmi bátorság kellett – véli Márai –, hiszen a fórumon minden ripők a nép kegyeit hajhászta. „Az úgynevezett »forradalmi költők«”, a »nép énekesei« hízelegtek – a múltban, mint ma – a tömegnek, és ez nem nehéz. De kimondani – Horatius kimondta –, hogy gyűlöli a tömeget, amelynek nincs véleménye, sem tudása, sem erkölcse, csak szájas terrorja van, ehhez forradalmi bátorság kell.”
Márait azután vettem le a könyvespolcról, hogy kikapcsoltam a televíziót. (Mindenütt az új messiás szavalt hívei előtt, hogy ő majd száz ügyvéddel feljelent és beperel mindenkit, Orbánt is. Napszemüvege kéjesen csillogott, az ájult, kalimpáló tömeg ordított, hörgött. Igaza volt Horatiusnak.)
Borítókép: Márai Sándor (Fotó: Wikipédia)
