Száznyolcvan esztendeje, 1844. november 13-án emelte hivatalos nyelvvé a magyart V. Ferdinánd király. Hinnénk-e, hogy mindaddig Magyarország hivatalos nyelve – Európában szinte utolsóként – a latin volt? A törvény megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének.

Nagyjaink két évtizedes küzdelme kellett a pozsonyi diétán ahhoz, hogy a saját hazánkban végre a saját nyelvünk lehessen a legelső. Vajon tudjuk-e ezt kellőképpen értékelni a mából nézve? Bár az Ország­gyűlés 2011-ben a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át, látnunk kell, újabban milyen vészesen amerikanizálódik anyanyelvünk. Szegény Kazinczy Ferenc elborzadna a mai szervilis nyelvi internacionalizmus láttán. (Számítógépünk már nem is nagyon húzza alá az anglomán szószörnyeket.) A terjeszkedő nyelvi idegenség főképp a városokat uralja el. Miközben a Kárpát-medence magyarsága hősies küzdelmet vív a trianoni utódállamokkal nyelvünk védelmében, fővárosunk szinte kérkedőn fordít hátat ennek az igyekezetnek. (Budapest belvárosában egymást érik az olyan vendéglátóhelyek, üzletek, ahol egyszerűen nincs magyar felirat, étlap, használati utasítás.)

Hogy mit jelentett a reformkor magyarságának a nyelv, arról mindent elárul Kölcsey Intelmeinek egyik passzusa: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. […] Soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.”