Nemrég egy idősotthonban élő asszonnyal hozott össze a sors. Meglepődtem, amikor régi írásaim egyik visszatérő szereplőjéről, sokunk kedvencéről, Szódás Sanyiról kérdezett. Aztán él-e még az öreg csibész? Egyáltalán létezett-e igazán, vagy csupán a fantáziám szülte? (Hogyne létezett volna, csak hát már odafönt jár az én édes barátom jó két évtizede.)
Igen, Szódás Sanyit csak szeretni lehetett. Apró mátyásföldi műhelye előtt egy ócska kis pad állt. Betérő ember, ha sörét kortyolgatva leült erre a kispadra (így, egy szóban, hiszen fogalom volt a kis tákolmány), szinte varázsütésre megváltozott. Társalogni kezdett, a szomszéd felől érdeklődött, az időjárásról merengett, máskor a futballesélyeket latolgatta, a nagypolitikára legyintgetett. Vagy csak ült szótlanul, nagyokat sóhajtva, mint akinek odabent, a vibráló és ellenszenves nagyvárosban, ahonnét az imént érkezett, nem volt erre módja.
A szódásműhely legfontosabb ingósága volt a kispad, ez a kis deszkatákolmány. Mondogatta is sűrűn a jó Sándor, ha orvos lenne, ő bizony ezt (mármint a kispadon üldögélést) írná föl minden lelki nyavalyára, beleértve depressziót, fejfájást, magányt, szerelmi bánatot… És milyen igaza volt!
Mert a megfáradt embernek kell a merengés. Leülni egy kispadra, lócára, előhívni régi hangulatokat, meghallgatni a másik történetét. Csak az nem tudja, miért fontos ez, aki még sosem volt lélekben megroppant rászoruló, aki még nem ébredt rá, hogy egy ilyen elcsöndesült fél óra voltaképpen a léleknek járó, megtérülő ajándék. Gyógyír. Személyessé kell tenni a világot, hogy megértsük, mi végre vagyunk a lakói.
