Ha az 1956-os melbourne-i olimpia szóba kerül, mindig eszembe jut Iharos Sándor, a csodafutó – pedig ott sem volt a játékokon. Talán éppen ezért. Aki nem tudná, Iharos volt az a versenyző – máig egyetlen magyar –, akit szakújságírók a világ legjobb sportolójának választottak 1955-ben. Akkor, amikor a Honvéd futója 1500-tól 10 000-ig minden távon világcsúccsal vezette a ranglistát – két-három melbourne-i arany simán „benne volt”. Csak hát arra az olimpiára Iharos nem ment el.
A hivatalos indoklás szerint „formahanyatlás” miatt, valójában azért, mert a sportvezetés nem engedélyezte Iharos kérését, hogy a feleségét is magával vigye.
A vezetés is, a bajnok is hajthatatlan volt… Nem tudom, utóbb megbocsátotta-e ezt neki az ország. Ahogyan azt sem, vajon önmagának megbocsátott-e.
Ez volt Iharos Sándor drámája. Azé a kivételes emberé, akin éveken át ámult a világ, s akinek többnyire csak a hátát láthatták az ellenfelei. És aki 1964-ben úgy vonult vissza, hogy egyetlenegy érmet sem szerzett világversenyen – „csupán” futott tizenkét elképesztő világcsúcsot. Utolsó országos rekordját csak halála (1969. január 24.) után húsz évvel tudták túlszárnyalni.
Az edzői pályán nem kísérte siker, gyorsan eltűnt a pályák környékéről. Az életben nem tudta azt a tempót tartani, mint a salakon.
Alkoholproblémákkal küzdve először egy budaörsi Áfor-kútnál dolgozott, majd zöldséges lett a Rákóczi téri piacon. Riporternek nem állt meg. Egyszer engem is elhajtott, pedig csak arról akartam kérdezni, milyen érzés volt hallani a csengőszót az utolsó kör előtt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!