Szatmárcsekén, a Kölcsey-emlékházban régi szokás, hogy a tárlatvezetés végén a látogatók együtt eléneklik a Himnuszt. Ilyenkor még a teremőr is föláll, s bár nem tartozik a tisztéhez, ő is énekel.
A magyar kultúra napját ünnepeljük ma. 1823. január 22-én vetette papírra Kölcsey Ferenc a Himnusz legutolsó sorát a csöppnyi Tisza-parti faluban. A költemény megjelenésére öt esztendőt kellett várni, zenéjére még többet – hat évvel a költő halála után, 1844-ben nyerte el Erkel Ferenc a meghirdetett pályázatot. Hányatott történelme során a dallamba többször belejavítottak (főképpen maga Erkel); tempója a múlt század húszas éveiben kezdett el lassulni – ahogyan azt a magyar történelem sarkában járó szomorúság megkövetelte.
A megzenésített Himnuszt először 1844. augusztus 10-én hallhatta a nyilvánosság (az óbudai hajógyárban, a Széchenyi-gőzös vízre bocsátásánál), az irodalomtudomány úgy tartja, ekkor emelkedett a nemzeti imádság rangjára. Állami ceremónián a budavári Mátyás-templomban a forradalom napjaiban, 1848. augusztus 20-án csendült fel. A szabadságháború leverése után a Himnusznak bujdosnia kellett: közösséget vállalt azokkal, akik hallgattak rá, akiknek utat mutatott: „Hazádnak rendületlenül légy híve!” Elvenni tőlünk a nemzeti fohászt senki nem tudta, sem a monarchia, sem a kommunizmus. (Utóbbi az ünnepi eseményeken kizárólag „csokorba kötve” – a szovjet himnusz és az Internacionálé közé szorítva – engedélyezte. De a szívekben ő szólt a leghangosabban!) Védtük, rejtegettük, mígnem újra – immár hivatalosan is – szabadságunk szimbólumává lett. Azzá, amivé Kölcsey álmodta.