Ha a Google-lal feltúrjuk a világhálót a rettegtetés kifejezés keresésére, jobbára indifferens találatokat kapunk. A rokon értelmű keresés rálel viszont olyan kifejezésekre, mint a rémhírterjesztés, ezt azonban rögtön el is vethetjük: avítt, olyan múlt századi íze van, egyébként is büntetőjogi kategória, a rettegtetés ellenben nem az. Ízlelgethetjük a pánikkeltés kifejezést is, de ez sem megfelelő, mert pánik esetén a tömeg viselkedése kiszámíthatatlan. Szóba jöhet a „suttogó propaganda” szókapcsolat is, ezt azonban a gyakorlati tapasztalatok cáfolják: az egyik kereskedelmi televízió hétfő esti újságírónak nevezett klubjában a rettegészeti szakma kiválóságai olyannyira nem suttognak, hogy időnként komolyan aggódunk, nehogy valamelyikükön virtuálisan eret kelljen vágni.
Ha a balliberális rettegtetés irányait, módszereit és fogalmát az 1970–80-as évek belügyi pszichológiai kutatásainak eredményeiből próbálnánk levezetni, bőven találnánk muníciót (az információs hadviselésről az elvtársak 1978-ban még kandidátusi disszertációt is írtak), de találunk korabeli szakanyagokat „A suttogó propaganda pszichológiai szerepe az aktív intézkedések rendszerében” vagy akár „Az álobjektív információ szerepe a lélektani hadviselésben” témakörben is. A manapság dúló balliberális rettegtetést a szolgálatok tevékenységéből levezetni azonban ismét zsákutcának tűnik, a szolgálatok személyi állományának nagy része már lecserélődött, továbbá a balliberális rettegtetés a titkosszolgálati munkánál észrevehetően szakszerűtlenebb, amivel nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a szolgálatoktól szélnek eresztett titokszolgák egy része szakértelmével segíti a balliberális rettegtetők tevékenységét.
A téma részletes megtárgyalása előtt még két dolgot érdemes röviden felemlíteni: az információk ugrásszerű megnövekedését és a rettegtetés társadalom-lélektani szempontjait. A jelenlegi információs korszak társadalmának kialakulását az újfajta elektronikai-távközlési-informatikai technológiák gyors fejlődése alapozta meg, amellyel párhuzamosan az információ (és a dezinformáció) jelentősége is megnövekedett. Az információk óriási terjedési sebességet értek el, mindez azonban semmilyen kapcsolatban nincs a közösségi hírterjesztés minőségével. A kibertér bárki számára majdnem teljes anonimitást biztosít, a különböző politikai fórumok felhasználói általában nem vállalt, de valós identitású személyek. A rettegtetés társadalom-lélektani szempontból arra épül, hogy a baloldal sokkal kevésbe szól az individuumról, és sokkal inkább a kollektív középszerűségről, sikere így azon is múlik, hogy milyen környezetben él, dolgozik a célpont. Nagyobb munkahelyi közösségek esetében jobb hatásfokkal alkalmazható, hiszen ha az egyén körül mindenki egyazon véleményen van, akkor nehezebb egy ilyen környezetből kitörni, és másképp gondolkozni. Könnyebben megtéveszthetők a társadalmi-gazdasági folyamatokban kevésbé járatos, az önálló elemzéshez idő- és/vagy információhiányban lévő célcsoportok, és végül lényeges, hogy az embereket sokkal könnyebb rettegtetni, mint meggyőzni őket arról, hogy a valóság más, és csak rettegtetik őket.
Tekintsük át a balliberális rettegtetés hívószavait, amelyek természetesen nem hívószavak, hanem álhírek: beszakad a forint, Matolcsy gazdaságpolitikája, kivonulnak a bankok, nincs féke az ellensúlyoknak, éhséglázadások Magyarországon, oda a sajtószabadság, összedől a demokrácia, az MNB elkölti az ország valutatartalékát, az EU válaszcsapásai, mélyszegény és éhező gyermekek milliói, a külhoni magyarok szavazása és a leggaládabb visszatérő témák: a nacionalizmus, a nácizmus és a horthysta rendszerbe tunkolódó új magyar fasizmus. A témakör változatos, a folyamatos epeokádás a lényeg. Jellemző, hogy a dezinformációk relevanciája rövid idejű, gyakorta csak a valós időben érdekes, az értelmezések szabadon lebegnek, így pár nap múlva már ki-, meg- és félremagyarázhatók, egy esetleges mínuszos hír felturbósításával felülírhatók.
A fentiekben leírt hívószavak mindegyikét most nem tudjuk megtárgyalni, de azt látjuk, hogy nem szakadt be a forint, az unortodox gazdaságpolitika észrevehető sikereket hozott, a bankok közül egy sem vonult ki. Az EU-val a csörtéket a lovagiasság szabályai szerint megvívtuk, bár ebben a történetben Cohn-Benditet szívesen felednénk. Ami a fékek és ellensúlyok rendszerét illeti, az nem volt más, mint a balliberálisok örök életűnek hitt ellenhatalmi rendszere, amely balliberális uralom alatt igencsak visszafogottan tevékenykedett, míg a polgári kormányok alatt aktivitása feltűnő módon megnőtt, így átszabása pozitív fejleménynek tekinthető. Éhséglázadások természetesen nem voltak, legfeljebb éhségmenetek, amelyek szoci vezetője a minap bukott le egy bécsi bankban parkoltatott negyedmilliárd forint értékű valutájával. (Simon Gábor volt szocialista országgyűlési képviselő máig ismeretlen eredetű vagyonáról a Magyar Nemzet írt először – az ügyről bővebben.) A sajtószabadságról meg annyit, hogy a balliberális lakájmédia (ezt a lakájmédia kifejezést a liberálisok újabban előszeretettel használják, de mivel tetszik, most elorozzuk), mint a Népszava, a Népszabadság, a 168 Óra, a Magyar Narancs, az ÉS, a Klubrádió, az ATV, a Hócipő és a megszámlálhatatlan internetes felület tobzódik a gyűlölködésben, úgyhogy a sajtószabadság korlátozása mint vád szóba sem kerülhet.
A rettegtetésnek módszertanilag három jól megkülönböztethető alfaját is meghatározhatjuk: a megfuttatott rettegtetést, a csiki-csuki rettegtetést és a főállású aláírók által történő rettegtetést. A megfuttatott rettegtetés esetében a rágalmat meghordozzák egy kicsit a német vagy az angol nyelvű sajtóban, aztán itthon máris rettegtető hírként tálalható. A módszer egyszerű: a rettegtetés tárgyát liberális tollba mondók diktálják az együttműködő újságírónak a kollaboráns anyanyelvén, aki mindenféle gátlás nélkül leközli. Mindketten jól járnak: a hazai tollba mondó már a külföldön megjelent cikkre hivatkozva rettegtethet tovább, az együttműködő újságíró meg mindenféle megerőltető munka nélkül mehet a pénztárhoz. A rettegtetés gyöngyszeme a csiki-csuki rettegtetés: ha a Fidesz-kormány növeli a minimálbért, akkor „a vállalkozások tönkre fognak menni, jaj, jaj” szöveg kerül elő, ha elmarad a minimálbér emelése, akkor megindul a riogatás: „az emberek éhen fognak halni, édesanyám, te jó asszony”. A főállású rettegtető aláíróknak a közös rettegés a lényeg.
A névsor rendesen Ascher Tamással kezdődik (ha véletlenül nem, akkor aggódhatunk az egészségéért), e téren megértéssel vagyunk az örök ezüstérmes Babarczyhoz, majd jönnek a megszokott celebek, Bánó, Czeizel, Fiala, Friderikusz, Heller, Kolláth, Mester Ákos, Vágó és a többiek, akikre most nem fogjuk pazarolni a karaktereket.
A rettegtetők felett a rettegtetési felügyelők állnak. Ők arról ismerszenek meg, hogy általában a Facebookon, alulról szerveződve, közösségi programként másokat is felszólítanak az együtt rettegésre, elvárják, hogy a rettegés hitelt érdemlő legyen, és naponta minimum kétszer bekövetkezzen. További ismérvük, hogy időről időre felszólítják Orbán Viktort, hogy valljon színt, határolódjon el, és tettekkel is bizonyítsa, illetve Vona Gábort, hogy mondjon le.
S ha ez ideig esetenként megengedtük is magunknak az ironikus látásmód örömét, azt azért határozottan szögezzük le: a rettegtetés a zsarolás és a fenyegetés eszköze, egyszerű propaganda, amellyel össze lehet rántani, gyűlölködésre lehet serkenteni az erre hajlamos embereket, és a polgári kormány által kijelölt célok ellen lehet hergelni a közvéleményt. Művelői még mindig nem fogták fel, hogy nemcsak ők, az eszme hordozói buktak meg, hanem maga az eszme is csődöt mondott. A magyar kormány Orbán Viktor vezetésével és a kétharmados felhatalmazással élve megtörte a nemzeti értékeket tagadó, a globalisták által demokráciának hazudott balliberális rémuralmat. A balliberális diktatúra nem működik tovább, a szoclib terrorból a magyar ember már nem kér. Április hatodika után sem.
A szerző agrármérnök, igazságügyi szakértő, az MNO-n megjelent korábbi írása ide kattintva elérhető.
