Kiindulásképpen azt kell egyértelművé tenni, hogy egy választási rendszert mindig több – politikatudományi, alkotmányjogi, választásszociológiai stb. – szemüvegen keresztül figyelhetünk. Ráadásul egy demokratikus politikai berendezkedésben a választási rendszer legapróbb kérdései is elemi erővel érintik magukat a politikai pártokat. Tehát a nyers politikai szempontok is óhatatlanul helyet követelnek maguknak az értelmezési tengelyen.
A rendszerváltozás után létrehozott magyar választási rendszer éppen olyan volt, mint a rendszerváltozás maga. A politikatudomány nyelvén ezt úgy fejezhetjük ki, hogy a rendszer kialakulásának története legjobban a politikai tárgyalások haszonmaximalizálásra irányuló törekvéseit bemutató modellel írható le – állapították meg külföldi szerzők Közép-Európa „megtestesülő demokráciájáról” szóló könyvükben. Mindez azt jelenti, hogy nem átgondolt alapelvek – egyszerűség, átláthatóság, új politikai formációk megjelenésének támogatása vagy például a kormányzóképesség megtartása – mentén alakult ki az akkori rendszer, hanem a kerekasztal-tárgyaláson részt vevő politikai szereplők éppen aktuális, valós vagy utóbb hamisnak bizonyult politikai előfeltételezései és érdekei mentén. Gondoljunk csak bele, hogy a parlament létszáma miért éppen 386 lett, miért nem egy kisebb, kerekebb szám. Ezt a kérdést alkotmányjogi vagy választójogi alapelvek segítségével nem tudjuk megválaszolni: egészen egyszerűen azért, mert az utolsó állampárti Országgyűlés nem volt hajlandó törvénybe önteni az eredeti, kevesebb egyéni választókerületet tartalmazó javaslatot – félve attól, hogy kevesebb egyéni körzet esetén a kommunista jelöltek nagyobb ismertsége nem fog kellő számú mandátumot érni. A parlament általi szentesítés csak akkor történt meg, amikor a javaslat a szereplők érdekeivel egyező módon, az egyéni választókerületek számának növelése révén módosult. Jellemző adalék, hogy a politikai előfeltételezések utóbb tökéletesen tévesnek bizonyultak. Az ilyen és ehhez hasonló politikai alkuk eredményeként alakult ki az a választási rendszer, amelyet valamennyi hazai és külföldi szakértő az egyik legbonyolultabb szisztémának nevezett. Ráadásul 2010-re ez a rendszer a parlamenti létszám csökkentésére és az egyenlő választójog alkotmányos alapelvére vonatkozó politikai és jogi követelményeket sem volt képes teljesíteni.
Ilyen előzményekkel született meg az utóbbi években az új magyar választási rendszer. A változások a rendszer valamennyi elemét – az anyagi és eljárási szabályokat, a kampány kérdését és a kampányfinanszírozást is – érintették. Ezekre a változásokra számos vizsgálódási szempontot rá lehet vetíteni, de politikai értelemben csupán annyi bizonyos, hogy minden egyes változásnak külön-külön vannak nyertesei és vesztesei, hiszen valamennyi változás érinti a húsz év alatt meggyökeresedett status quót. A választott vizsgálódási szemponttól függetlenül azonban néhány dolgot egész egyszerűen nem tagadhatunk el. Az első és legfontosabb, hogy az új magyar választási rendszer végre bizonyos egyértelmű és világos alapelvek mentén épül fel. Leglátványosabban ez éppen akkor világlik ki előttünk, ha elődjével hasonlítjuk össze. A korábbiakkal összevetve két tényező dominálta a jogalkotót: nagyobb esélyt kapjanak az új politikai formációk arra, hogy országgyűlési képviselethez jussanak, illetve a nagyobb pártok közül a választásokon győztes párt nagyobb eséllyel jusson egyedül az országgyűlési képviselői mandátumok többségéhez. A kis pártok, illetőleg politikai formációk helyzetbe hozását, és ezáltal a demokratikus politikai rendszerben szükséges öntisztulást a rendszer több eleme, például a könnyített jelöltállítási feltételek vagy a nagyobb állami kampánytámogatás is segíti.
A kormányzóképes többség könnyebb elérése pedig nyilvánvalóan mindkét nagy politikai tömbnek jó (és rossz például a szélsőséges pártoknak), miközben a rendszerváltozás utáni magyar politikatörténet könyvébe meglehetősen rossz szájízzel bekerült koalíciós partnerek zsarolási lehetőségeit is csökkenti. Lehet azon lamentálni, hogy ezek a változások éppen kinek kedveznek, fel lehet azt is vetni, hogy ezek a változások a 2014 utáni választásokon kinek fognak kedvezni, sőt, lehet a változások alapelveit magukat is kritizálni, de ettől még a rendszer egészével kapcsolatban tett ezen két alapállítás józanul nehezen vitatható. Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy mindezt a nemzetközi összehasonlításban meglehetősen magas létszámú Országgyűlés megfelezésével és a rendszer jelentős leegyszerűsítésével sikerült elérni. Azt a nyilvánvalóan pozitív hozadékát a választási rendszernek szintén valamennyi elemzéshez hozzá lehet fűzni, hogy az új választókerületi beosztás nélkül a mostani választásokat nem lehetett volna megtartani, tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság – köznapi nyelvezetre lefordítva – vállalhatatlannak nyilvánította a korábbi választókerületi beosztást. Érdemes továbbá előbányászni azokat a korabeli tanulmányokat is, amelyek azt boncolgatják, hogy a kerekasztal-tárgyalások során a résztvevők mennyire elfelejtkeztek a választókerületi beosztás kérdéséről. Ennek pedig egyenes következménye volt, hogy a korábbi választókerületi beosztást az állampárti Belügyminisztérium előkészítése után a Minisztertanács rendelete alkotta meg, és az akkori beosztás egészen a legutóbbi választásokig hatályos volt.
Azt is érdemes kiemelni, hogy az új választási rendszer végre tényleg pontot tesz a nemzetegyesítés végére, ráadásul oly módon – amely a jobboldalon belül is egy kompromisszummal lezárt vitát tükröz –, hogy ad ugyan lehetőséget a határon túliaknak az anyaországi események befolyásolására, de egyúttal egyértelműen meg is hagyja az anyaországi magyarok döntési primátusát. Végezetül fontos kiemelni, hogy az új rendszer olyan nemzetiségi parlamenti képviseletet biztosít, amely tovább erősíti a magyar nemzetstratégia szempontjából is kulcsfontosságú kisebbségi jogokat.
Ahogyan azt már említettem, egy új választási rendszer politikai értelemben valamennyi szereplőt valamennyi elem vonatkozásában máshogy érint. A változások értékeléséhez kis segítséget az a jogi megítélés nyújt számunkra, amely a politikai előfeltételezésekkel nem foglalkozik, csak viszonylag objektív követelmények vizsgálata útján mond ítéletet egy adott szisztéma felett. Éppen ezért annak minden elemzésben hangsúlyosan kellene szerepelnie, hogy az új választási rendszer a korábbihoz hasonlóan megtartja a korábbi magyar rendszer vegyes jellegét, amely arányos és többségi elemekből egyaránt építkezik. Kétségtelen persze, hogy ebben a vegyes rendszerben valóban markánsabb a többségi elem, mint korábban. Szükségszerűnek tűnik megállapítani továbbá, hogy az új rendszer legfőbb elemeivel szemben – még a manapság megfellebbezhetetlen ítélőszéknek tekintett nemzetközi tanácsadó szerv – a velencei bizottság sem emelt komoly kifogást. Rögzíteni illik, hogy az új választókerületi beosztás végre megfelel a legalapvetőbb alkotmányossági követelményeknek, a központi választási szerv végre nem minisztériumi főosztályként, hanem autonóm államigazgatási szervként működik, és a választási jogorvoslati rendszer végre nem széttartó, illetve kusza, hanem egy csatornába terelve, egységesebb módon bírálja el a beérkezett kifogásokat. A kampányolás szabályaival összefüggésben az első megállapítások között tűnik célszerűnek szerepeltetni, hogy végre megszűnik a folyamatos zavart okozó, a választásokat 2010-ben bohózatba fullasztó kampánycsend intézménye, és ugyan valóban kevesebb felületen lehet kampányt folytatni, de a jogszabályok által megállapított feltételek mindenkire egyenlő mértékben vonatkoznak. A kampányolás átalakítása mellett pedig azt is meg kell említenünk, hogy a jövőben a személyes meggyőzésen alapuló, úgynevezett door-to-door kampányok fognak dominálni, pontosan úgy, ahogyan azt a fejlett nyugati demokráciákban már tapasztalhatjuk.
Aki a magyar választási rendszerről mond ítéletet, annak ezeket a jogi szempontból is értelmezhető tényeket minden körülmények között be kell mutatnia. Ezt kívánják meg ugyanis azok a szakmai alapszabályok, amelyek a választási rendszerek szakértőit – elviekben – kötik. Mindent lehet és kell is kritikus nézőpontból szemlélni, ugyanakkor ha ezek az alapvető információk nem hangzanak el, joggal kételkedhetünk az elemző jó szándékában.
Nem az a probléma tehát, ha egy magyar vagy egy külföldi szakértő elemzésében olyan alapvető tárgyi tévedések fordulnak elő, mint hogy például a korábbi magyar választási rendszert arányosnak, nem pedig vegyes szisztémának nevezi. Ilyen és ehhez hasonló hibákat – noha nyilvánvalóan amúgy nem tesznek jót a mondanivaló hitelességének – bárki könnyűszerrel elkövethet. A probléma ott kezdődik, ha egy magát szakértőként feltüntető elemzőnél a mondanivaló árnyaltságára törekvés alapvetően hiányzik. Ilyet ugyanis csak és kizárólag politikusok engedhetnek meg maguknak. Rájuk azonban természetszerűen más kritériumok vonatkoznak – és ez jól is van így. Így csak azt tudom tisztelettel javasolni, hogy ha a közeljövőben olyanokkal találkozunk, akik az új magyar választási rendszerrel kapcsolatban ezeket az alapvető követelményeket nem tartják be, megszólalásaikat ennek megfelelően könyveljük el.
A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója
