A vízválasztó dátumból nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a pártelnök ismételt súlyos választási vereségre számít, s e tekintetben reálpolitikusnak mondható. Abban viszont már nem, hogy a nyakába szakadt örökség biztosan nem foszlik semmivé október tizenharmadika reggelén. A gazdasági örökség – a kétmilliárdra rúgó pártadósság – semmiképpen; de ugyanaz elmondható a politikai örökségről is: 2006 óta az MSZP (és csatolt renegát részei) egyre jobban ássák be magukat a humuszba, és amikor már úgy hisszük, hogy ennél már tényleg nincs lejjebb, akkor bebizonyítják, hogy igen.
Alapvető problémájuk meggyőződésem szerint az, hogy a baloldali jelző dacára üres lózungokon kívül még mindig nincs semmi mondanivalójuk szociális kérdésekben. A Fidesz e téren (is) még mindig innovatívabb, offenzívában van, így csak valamiféle radikális fordulattal (a Jobbik „tükrözéseként”) lehetne az ellenében alternatívát állítani. Akkor is kétséges, hogy a „társadalmi tömegek” előteremthetők-e a rendelkezésre álló három és fél év alatt (akkor lesznek legközelebb választások). Az ellenzéki bizakodás akár megalapozottnak is tűnhetne, hiszen ez már-már történelmi léptékű idő – másfelől a kormányerőknek is ugyanennyi áll a rendelkezésre, s feltehetőleg nem fognak az alternatívaállítás közben ölbe tett kézzel ülni. Ez részben reménytelenné, részben viszont mégiscsak lehetségessé teszi a visszatérést a vágyott kétosztatú (tehát politikai váltógazdálkodással kecsegtető) térhez: amennyit serénykedik a kormányoldal, annyit hibázhat is. Ám még a kétszeri kétharmad megroppanása esetén is kétséges, hogy a többségről leválókat épp a Tóbiás-féle alakulat tudná majd becsatornázni.
Tóbiás egy másik érdekes kijelentést is tesz a szocialista reneszánszról: „Nincs egyszemélyi felelősség. Ez egy korszak, amit szeretnénk október 12-én lezárni.” Ebben a lakonikus kinyilatkoztatásban két markáns üzenet is rejlik. Egyrészt az, hogy az önkormányzati fiaskó után nem kíván Mesterházy Attila módjára hátrébb lépni, beáldozni magát, utat engedve például a nagy öregek politikai őszikéinek; másrészt a „korszakváltás” belengetésével kilátásba helyez egy potenciális belső vérengzést. A válaszai elég kopogósak és kedvetlenek ahhoz, hogy erről a rendcsinálásról bármi érdemit eláruljon, annyi mégis sejthető, hogy az új korszaknak lesznek személyi konzekvenciái. Ami akár fiatalítást is jelenthet – elvégre Mesterházy vesztét is a pártbéli nagy öregek és a nyugalmazott társutas csúcsértelmiség okozta az összefogás illuzórikus erőltetésével. Ezzel kivétel nélkül minden balfertályi pártocska rosszul járt, kivéve Gyurcsány csipet csapatát, akiket segítettek becsusszanni a parlamenti szférába, hogy erről a bázisról kísérelhessék meg a balhatalom totális visszavételét.
Tóbiás „korszakváltása” tehát heroikus antigyurcsányista kísérlet is egyben – a táncos-komikus Falust váltó gumigerincű percemberke, Bokros támogatásának megtagadása pedig (amelynek politikailag amúgy semmilyen tétje nincs) nem a választások előtti, hanem a választások utáni időkre szóló üzenet: a belső ellenzéki frontvonal nyomvonalának kijelölése. Ezért is lehet jelentősége a Tóbiás-féle videokampánynak, ami a polgármesterekre való voksolás szempontjából nem oszt, nem szoroz. De akkor mégis, mi ez az egész? Enigma? Üzenet a belső pártfórumoknak?
Akik nem bújják az internetet, azok kedvéért röviden leírom, miről van szó. A röpke, költségtakarékos videó a Magyar népmesék rajzfilmsorozat zsinórírásával mindössze két idézetet tartalmaz: az első Petőfi Sándoré, a másik (nem minden önbizalomtól mentesen) Tóbiás Józsefé. Koszorús költőnk 1847 februárjában (vagyis egy bő évvel a forradalom előtt) ötstrófás költeményben tűnődött el azon, mi a magyar. Tóbiásék az első három versszakkal (a fényes történelmi múlttal, a pozitív nemzetkarakterológiai megfigyelésekkel) nem törődnek, és elhallgatják a befejező, forradalomra buzdító strófát is, amellyel a magyar ismét felzárkózhatna a szerencsésebb népekhez. Annál találóbbnak érzik a negyedik versszakot: „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete; / Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / – Ha vert az óra – odva mélyibe. / Hogy hallgatunk! A második szomszédig / Alighogy küldjük életünk neszét. / S saját testvérink, kik reánk készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.” Ez még lehetne a szokott orbánozás, demokratúrázás Petőfi lebernyege mögé bújva; ám a második fele „saját testvéreinkről” igencsak elgondolkodtató. Lehet, hogy ezek nem is a galád fideszesek, hanem a volt és jelenlegi szocialisták?
A válaszhoz a zsinórírásos Tóbiás-idézet visz közelebb: „Amíg a hatalmat használják párbeszéd helyett, a szavak ereje felbecsülhetetlen. A szavakban rejlő igazság pedig az, hogy valami nagy baj van ebben az országban. Kiszolgáltatottság, igazságtalanság és elnyomás.” Első olvasatban az általános alany itt szintén lehetne a kormányzat (erre utalhatna a harmadik mondat vulgármarxista utánérzése is), a szavak, illetve a szavakban rejlő igazság emlegetése azonban megint mintha a létező gyurcsányizmusnak bökne oda (vesd össze: a szavakban rejlő hazugság, amely az MSZP romlását okozta). S itt van jelentősége, hogy Tóbiás az interjúban öt-tíz éves felhalmozódó örökségről beszél, tehát 2004-re és 2009-re (Gyurcsány fellépésére és lelépésére) utal, amelynek a felezőpontjára esik a nevezetes őszödi hazugságbeszéd kirobbantotta országos botrány, a párt zuhanórepülésének kezdete.
A háromféle örökség felszámolása közül a szervezetié a legtalányosabb: alighanem ez szedi majd a legtöbb pártbéli áldozatot. Kérdés, hogy e kádercseréknek áldozatul esik-e például Kunhalmi Ágnes, aki a fiatalítás jegyében érkezett a budapesti pártelnöki székbe, s megelőző coming outolást hajtott végre a Miniszterelnöki Hivatal alkalmazottjaként lebonyolított BKV-diákbérlet-hamisítási ügyében, nehogy úgy járjon, mint az életrajzában feltüntetett nem létező diplomáival. Kunhalmi nem finoman utaló, hanem brutális videót készített: annyira abszurd, hogy az internetparódiák sem igazán sikerültek. A szocialista videoművészet a bajai álvideó óta külön mozgóképes kategória. Szerinte ha most nem megy el a budapesti polgár szavazni (nyilván rájuk), akkor harminc év múlva margitszigeti Orbán Viktor Atomerőmű, Semjén Zsolt-lovasszobor és (sötét) Schmitt Pál Múzeum lesz az osztályrésze. A szellemtelenséghez hozzászokhattunk, ám ahhoz nem, hogy a propagandára kisiskolás korú gyermekeket használnak.
Ne feledjük: Kunhalmi oktatáspolitikus! Ezt a politikai pedofíliát Kuncze Gábor és az SZDSZ kezdte, s Gyurcsány folytatta a szemlőhegyi villájába betévedt kislány meséjével, a ceglédi pártkádergyerekkel. Hol vannak a beleegyező nyilatkozatok a szereplésről, amit a kölykök felnőve szégyellni fognak? Bár Kunhalmi rutinos a matricaragasztásban – néhány visszadatált dokumentum nyilván meg sem kottyan neki
