A vízválasztó dátumból nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a pártelnök ismételt súlyos választási vereségre számít, s e tekintetben reálpolitikusnak mondható. Abban viszont már nem, hogy a nyakába szakadt örökség biztosan nem foszlik semmivé október tizenharmadika reggelén. A gazdasági örökség – a kétmilliárdra rúgó pártadósság – semmiképpen; de ugyanaz elmondható a politikai örökségről is: 2006 óta az MSZP (és csatolt renegát részei) egyre jobban ássák be magukat a humuszba, és amikor már úgy hisszük, hogy ennél már tényleg nincs lejjebb, akkor bebizonyítják, hogy igen.
Alapvető problémájuk meggyőződésem szerint az, hogy a baloldali jelző dacára üres lózungokon kívül még mindig nincs semmi mondanivalójuk szociális kérdésekben. A Fidesz e téren (is) még mindig innovatívabb, offenzívában van, így csak valamiféle radikális fordulattal (a Jobbik „tükrözéseként”) lehetne az ellenében alternatívát állítani. Akkor is kétséges, hogy a „társadalmi tömegek” előteremthetők-e a rendelkezésre álló három és fél év alatt (akkor lesznek legközelebb választások). Az ellenzéki bizakodás akár megalapozottnak is tűnhetne, hiszen ez már-már történelmi léptékű idő – másfelől a kormányerőknek is ugyanennyi áll a rendelkezésre, s feltehetőleg nem fognak az alternatívaállítás közben ölbe tett kézzel ülni. Ez részben reménytelenné, részben viszont mégiscsak lehetségessé teszi a visszatérést a vágyott kétosztatú (tehát politikai váltógazdálkodással kecsegtető) térhez: amennyit serénykedik a kormányoldal, annyit hibázhat is. Ám még a kétszeri kétharmad megroppanása esetén is kétséges, hogy a többségről leválókat épp a Tóbiás-féle alakulat tudná majd becsatornázni.
Tóbiás egy másik érdekes kijelentést is tesz a szocialista reneszánszról: „Nincs egyszemélyi felelősség. Ez egy korszak, amit szeretnénk október 12-én lezárni.” Ebben a lakonikus kinyilatkoztatásban két markáns üzenet is rejlik. Egyrészt az, hogy az önkormányzati fiaskó után nem kíván Mesterházy Attila módjára hátrébb lépni, beáldozni magát, utat engedve például a nagy öregek politikai őszikéinek; másrészt a „korszakváltás” belengetésével kilátásba helyez egy potenciális belső vérengzést. A válaszai elég kopogósak és kedvetlenek ahhoz, hogy erről a rendcsinálásról bármi érdemit eláruljon, annyi mégis sejthető, hogy az új korszaknak lesznek személyi konzekvenciái. Ami akár fiatalítást is jelenthet – elvégre Mesterházy vesztét is a pártbéli nagy öregek és a nyugalmazott társutas csúcsértelmiség okozta az összefogás illuzórikus erőltetésével. Ezzel kivétel nélkül minden balfertályi pártocska rosszul járt, kivéve Gyurcsány csipet csapatát, akiket segítettek becsusszanni a parlamenti szférába, hogy erről a bázisról kísérelhessék meg a balhatalom totális visszavételét.
