A magyar film új aranykora?

A cannes-i siker nem hirtelen jött, hanem többéves folyamat gyümölcse.

Egy biztos: Nemes Jeles László eddig itthon is rejtőzködő filmje olyan bravúrt hajtott végre, amilyenre a kelet-közép-európai régióban az elmúlt években csak a román, a török és az orosz film volt képes. A fiatal rendező talán váratlanul, de egyáltalán nem előzmények nélkül tett le egy nemzetközi mércével is bármilyen próbát kiálló, elsőfilmes betegségektől mentes, a magyar filmekre oly gyakran jellemző megfelelési kényszert és rossz beidegződéseket nélkülöző filmet.

A Saul fia már most bizton beírta magát a magyar film krónikáskönyvének aranyoldalaira, ám minden dicshimnusz mellett is fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül kifutott eredményről van szó, hanem egy folyamat állomásáról. És ez a folyamat nem ma vagy egy-két éve kezdődött, hanem csak mostanra érik be az eredménye, amellyel sokaknak kényelmes ugyan együtt utazni, kivenni a részüket a csillogásból, de túlzás azt állítani, hogy hirtelen, szinte a semmiből teremtődött meg egy új magyar sikertörténet. Messziről indult, és nagy utat járt be a magyar film, amíg idáig eljutott; hosszú böjt után részesülhetünk ismét a korábban oly jól ismert dicsfényből.

Az ötvenes évektől kezdve jó harminc évig világszerte - így Cannes-ban is - körülrajongott magyar film a rendszerváltozáskor célt tévesztett, és jó húsz évre álomba szenderült. Ennek okairól számtalan helyen számtalan szó esett már, így ezúttal csak a tényt rögzítsük, hogy amikor 1964-ben Cannes-ban Páger Antal megkapta a legjobb színész díját a Pacsirta főszerepéért, páratlan sorozat kezdődött a magyar film történetében, és felfutását díjak sora fémjelezte. 1988-ig mindössze egyetlen esztendőben, 1986-ban nem volt a cannes-i versenyben magyar játékfilm; Makk Károly, Jancsó Miklós és Szabó István rendszeres versenyzők voltak a Croissette-en, de itt fedezte fel magának a külföld Sára Sándort és Kósa Ferencet, ismerte el Gaál Istvánt és Mészáros Mártát.

A magyar film Csipkerózsika-álma az ezredforduló után ért véget, amikor a Simó-osztály tagjai - Pálfi, Hajdu, Török és társaik - elindították a fiatal magyar új hullámot, amely idővel több nemzetközi elismerést kapott. Cannes-ban a fiatalok közül Mundruczó Kornél kapaszkodott meg az élvonalban, aki 2008-ban és 2010-ben is versenyben szerepelt. Tarr Béla 2007-es munkája, A londoni férfi mellett Mundruczó két szereplése jelentett mindent az elmúlt huszonöt évben, már ami Cannes-t és a legnagyobb presztízzsel rendelkező játékfilmes versenyt illeti, hiszen nem feledkezhetünk meg a rövidfilmes sikerekről (négyet is Arany Pálmával honoráltak), valamint a párhuzamos szekciók és versenyprogramok elismeréseiről.

Nemes Jeles filmje viszont nem ezeknek a sikereknek, hanem egy új fejezetnek a része. A mostani cannes-i sikerkovács az elmúlt másfél évben a sokadik magyar elsőfilmes, aki új hangot üt meg, s egyéni stílusával eltér az ezredforduló után induló fiatal magyar rendezőktől. Bodzsár Márk, Zomborácz Virág, Reisz Gábor és Ujj-Mészáros Károly mellett Nemes Jeles is fiatalos stílussal, a ma fiataljait megszólítva rendez. Újdonság továbbá a palettán, hogy ezeknek a filmeseknek a munkáit egyszerre elismerik és nézik is. Miközben volt idő, hogy kényszeredetten igyekeztünk elválasztani a közönségsikereket a fesztiválsikerektől, mondván, utóbbiaktól nem várható el kiemelkedő nézettség - ezek a filmesek sorozatban erre is rácáfoltak.

Bodzsár és Zomborácz filmjét több mint húszezren, Reiszét ötvenezernél is többen látták; a Liza, a rókatündér című alkotásra a magyar kasszasiker címkét is ki lehetett tűzni százezret meghaladó nézőszámának köszönhetően; a Saul fiától pedig, bár nyomasztóbb és nehezebben fogyasztható említett társainál, a premier előtti vetítéseivel kapcsolatos hisztéria, valamint díjai alapján joggal várható kiugró eredmény.

Megdőlni látszik tehát a mítosz, amely szerint a szórakoztató darabok nézettséget igen, kritikai és fesztiválvisszhangot viszont nem tudnak elérni, s a magyar közönségfilm csupán határokon belüli belügynek számít. Ezek a fiatalok egyszerűen más közegben szocializálódtak, a terhes múlt, a nagy elődök elvárásai nem nyomasztják őket. A mobil- és okostelefonok, a kábeltévé, az internet, a YouTube és a közösségi média korában nőttek fel, ezt a tudást használják fel közvetve vagy közvetlenül. Értik, hogy mi történik körülöttük, és tudják, miről hogyan kell beszélni, ráadásul művészi elképzeléseiken túl szem előtt tartják a lehetséges közönség elvárásait is. A közönség náluk egy: legyen akár szó nemzetközi filmkritikusról, zsűritagról vagy magyar mozinézőről. A maguk elé állított elvárást és színvonalat számukra a ,,nemzetközi" kifejezés határozza meg a szó pozitív értelmében. Nincsenek jó vagy rossz értelemben vett intézményi reflexeik: Ujj-Mészáros és Nemes Jeles nem is a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Reisz pedig eredetileg az ELTE-n végzett.

Reisz fillérekből, családi segítséggel rendezte meg a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, Ujj-Mészáros évekig szöszmötölt az utómunkán, hogy filmjének stílusa más legyen, mint a magyar sztenderd. Mindannyian külön utat választottak, és arról se feledkezzünk meg, hogy mindannyian évek óta jelen vannak a szakmában. A magyar film rendszerváltozása így elsősorban nem szervezeti jellegű, ahogy sokan láttatni szeretnék, és nem négy éve kezdődött meg, bár kétségtelen, hogy az elmúlt évekbeli szemléleti változás az állami filmtámogatási rendszerben, a nagy összegű támogatások a fiatalok és az elsőfilmesek számára nagyban elősegítette a remek indulásokat. Ám ezeket a fiatalokat nem most fedezték fel, nem most találtunk rájuk. Nemes Jeles 2007-ben számos fesztiválon versenyben volt, és nyert is Türelem című rövidfilmjével, Ujj-Mészáros és Reisz több mint tíz éve, míg Zomborácz 2006 óta csinál rövidfilmeket. Tehát ami most történik, egy sokéves folyamat eredménye, gyümölcse. Nekik is köszönhetően kezd ismét trendivé válni a moziba járás, nincs akkora szakadék az évi egy-két, százezer nézőt vonzó magyar film és a többiek között, külföldön pedig már a nagy fesztiválsikerek sem tartoznak az álmok világába.

Ezek az elsőfilmesek csatlakoztak a szakma középgenerációjához és veteránjaihoz, így most az összképet érdemes vizsgálni, nem pedig annak bizonyos elemeit kiemelni. Mert a sikerszéria tart már egy ideje: Tarr Béla (A torinói ló) és Fliegauf Bence (Csak a szél) 2011-ben és 2012-ben nyerte el a zsűri nagydíját Berlinben, Szász János (A nagy füzet) 2013-ban a fődíjat Karlovy Varyban, ugyanitt pedig Pálfi György tavaly a rendezői díjat és a zsűri díját. És ha hozzátesszük, hogy Mundruczó Kornél tavaly a cannes-i második számú versenyprogram fődíját érdemelte ki a Fehér Istennel, mondhatjuk, hogy évek óta tart már a magyar film legújabb aranykora, amely idén kivételesen jó évet írt, és immár a magyar közönség szimpátiáját is élvezi. Erre pedig tényleg nem volt példa évtizedek óta. De látni kell: mindez nem egy ember vagy egy szervezet, hanem a sokszínű magyar filmszakma több generációjának együttes érdeme.