A görög példa: nincs kiút

A görög kabinet lemondatása klasszikus értelemben nem számít puccsnak, mégis annak érezzük.

Lezárult egy hosszú, reményteli fejezet az Európai Unió történetében, és elkezdődött egy másik, jóval realistább korszak, amelyben az európai értékeket már nyíltan is felülírhatja a nagytőke érdeke. Így volt ez eddig is, mondhatnánk, de legalább kaptunk hozzá egy kis illúziót, miszerint bár kompromisszumokat kellett kötni az uniós csatlakozáskor, idővel jobbra fordulhatnak a dolgaink, s hogy szép és megnyugtató lesz egy összetartó, népes európai családhoz tartozni, ahol mindenkire egyaránt vonatkozik az egyenlőség, a szolidaritás, a szabadság és a méltósághoz való jog.

A múlt héten az EU vezetése – mellőzve az Európai Alapjogi Chartában rögzített jogokat és azok szellemiségét – gyakorlatilag megbuktatott egy demokratikusan megválasztott kormányt, amelynek programját még egy népszavazás is megerősítette. Az európai értékeket fennen hirdető uniós vezetők számára mindez szemlátomást nem számított. Alexisz Ciprasz és kormánya kétségtelenül számtalan hibát elkövetett január óta, ám legitimitásukat sosem lehetett megkérdőjelezni.

A görög kabinet lemondatása klasszikus értelemben nem számít puccsnak, mégis annak érezzük. Egyrészt nem fizikai erőszakkal (hanem a bankok bezáratásával) kényszerítették ki, másrészt az új kormányt ismét demokratikusan választhatja majd a nép (ha nem tetszik a végeredmény, őket is el lehet távolítani). A puccs többi feltétele azonban megállja a helyét: a törvényes formákat és a többség akaratát figyelmen kívül hagyva, antidemokratikus módon, kívülről érték el a hatalomváltást. Miután Ciprasz elfogadta az euróövezet nagyhatalmainak diktátumát (igen, ezt nevezik diktátumnak!), az athéni parlamentben így fogalmazott: „Nem volt más választásunk: vagy aláírunk egy olyan megállapodást, amellyel nem értünk egyet, vagy kaotikus államcsőd lesz.”

A múlt héten Janisz Varufakisz volt pénzügyminiszter nyilvánosságra hozta azokat a részletes reformcsomagokat, amelyeket a görög tárgyaló delegáció az elmúlt hónapok során az euróövezet pénzügyminiszterei elé tett tárgyalási alapként. A javaslatokat számos, nemzetközileg elismert közgazdász (többek között Jeffrey Sachs, az ENSZ főtitkárának tanácsadója, a Columbia Egyetem tanára és Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszter, a Harvard Egyetem professzora) bevonásával készítették, és pontról pontra vették az államháztartási egyensúly elérése és a versenyképesség javítása szempontjából elkerülhetetlen átalakításokat. Olyan pénzügyi rendeződésre tettek javaslatot, amely nem zárja ki a gazdaság fenntartható növekedését. A tervek tartalmazták az állami adminisztráció csökkentését, az adóbeszedés, az egészségügy, az oktatás és a munkavállalás átformálását. Nem igaz tehát, hogy ne lett volna görög terv, mint ahogy az sem igaz, hogy az eurózóna pénzügyminiszterei ne tudták volna, hogy a szabványmegszorítások helyett az egyes országokra szabott kilábalási tervek hoztak javulást a válság után Európa-szerte. Ennek ellenére, mint Varufakisz írja, a görög reformcsomagot „fülsüketítő csend” fogadta, az euróövezet pénzügyminiszterei „üres tekintettel” bámultak rá. Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha az Európai Bizottság elnöke fel sem vette a telefont Ciprasz kormányfőnek, akkor az euróövezeti szakminiszterek egyáltalán elolvasták a görögök 57, illetve 37 oldalas, a gazdaság minden területére kiterjedő programját? Átnézték/ellenőrizték az ezekben szereplő számításokat? Fontolóra vettek az ismertetett reformok közül akár egyet is?

Vagy egyszerűbb volt tekintélykérdésként kezelni az egészet, és a német utasításokat ellenszó nélkül követni? Miért nem számított, hogy nemzetközileg elismert, Nobel-díjas közgazdászok hónapokon át szakmai érveket sorakoztattak fel a görög megszorítások ellen és az adósságkönnyítés mellett? Hiszen maga a Nemzetközi Valutaalap, az ország egyik hitelezője is elismerte: visszafizethetetlen a görög államadósság, ezért az új mentőcsomag egyik elemeként adósságelengedést kért. Mindhiába.

A görög kormányok évtizedeken át valóban többet költöttek, mint amennyit az ország megengedhetett volna magának. A statisztikai hivatal szakmányban hamisított, a pénzügyminisztériumban rendszeresen mellékönyveltek. A feketegazdaság és az offshore cégek ellen senki nem lépett fel. Eközben az államapparátust túl nagyra hizlalták, a versenyképességgel nem törődtek, és a katonai kiadásokat irreálisan magas szinten tartották. Mindezért a lakosságnak 2010-től súlyos árat kell(ett) fizetnie, és a több száz milliárdos mentőcsomagokkal az ország évtizedekre nemzetközi gyámság alá került. (Érthetetlen: a hasonló lakosságú, a görögöknél szegényebb Magyarország 13 milliárd euró IMF–EU-hitelből kerülte el az államcsődöt ) A megállapodás aláírása után azonnal privatizáltak számos repteret (a német Fraport a vásárló), dobra verik a kikötőket, a víz- és energiaszolgáltatókat, a csatornázási vállalatokat, az autópályákat, a vasúttársaságokat, a nemzeti szerencsejáték vállalatot, rádiófrekvenciákat, talán még egy-két szigetet is. És az ebből tervezett bevétel még mindig csak az irdatlan államadósság törtrészét teszi ki.

Cipraszék teljes kapitulációja után a németek vezette eurócsoport átutaltatott a görögök számlájára 13 milliárd eurót, de ebből már másnap kifizethettek hárommilliárd eurót az Európai Központi Banknak, és rendezniük kell a júliusban kapott, hétmilliárd eurós európai áthidaló kölcsönt. A következő részlet zömét is már elköltötték papíron: az újabb 13 milliárdból tízet az Európai Stabilitási Mechanizmus számlájára kell helyezni a görög bankok feltőkésítésére. (A válság miatt a lakosság nyugati, főleg német bankokhoz mentette ki megtakarításait, amivel Berlin nem járt rosszul.) A fontossági sorrendet tükrözi, hogy a görög államkötvényeken ülő német és francia nagybankokat már a legelső mentőcsomaggal kistafírozták

A görög események tükrében keserűen állapíthatjuk meg, hogy azoknak lett igazuk, akik 2003-ban legalább az arcunkba merték mondani: nincs más választásunk, mint belépni az EU-ba, mert Magyarország számára ez a kisebbik rossz. Akkor, a csatlakozást népszerűsítő, elsöprő reklámkampány ellenére is kifejezetten alacsony, mindössze 45 százalékos volt a részvételi arány a népszavazáson, jelezve a lakosság zömének a belépési szerződéssel kapcsolatos tájékozatlanságát és érdektelenségét. Ma kijózanodva láthatjuk, hogy a nálunk jobb geopolitikai helyzetben lévő, most valódi érdekérvényesítéssel próbálkozó görögök sem jutottak előbbre. Ugyanaz a sors vár rájuk is, mint ránk.

Túl sok a párhuzam ahhoz, hogy ne vegyük észre: ennyi mozgástér adatik meg egy országnak az unióban, egy jottányival sem több. Görögország romba döntéséért, a nemzetközi gyámságért, a felelőtlen gazdaságpolitikáért, a mellékönyvelésért („trükkök százai”) egyetlen személyt sem vontak felelősségre, és valószínűleg nem is fognak (sem náluk, sem nálunk). Ciprasz belebukott a szélmalomharcba, de példáján keresztül érzékelhető, 2010–2011-ben mekkora nyomás alatt állhatott az IMF-nek, az EU-nak, valamint a különadók miatt háborgó multiknak ellentmondó, nemzeti gazdaságpolitikát követő magyar kormány. A görög példa igazolja: a különutas gazdaságpolitika eredményei mentették meg a görög sorstól Magyarországot és az Orbán-kabinetet.

A 2010-es gazdasági fordulat bátorságát ma érdemtelenül kisajátítókról, a társadalmi felhatalmazást saját meggazdagodásukra használókról pedig majd az utókor ítélkezik.