A görög példa: nincs kiút

A görög kabinet lemondatása klasszikus értelemben nem számít puccsnak, mégis annak érezzük.

Vagy egyszerűbb volt tekintélykérdésként kezelni az egészet, és a német utasításokat ellenszó nélkül követni? Miért nem számított, hogy nemzetközileg elismert, Nobel-díjas közgazdászok hónapokon át szakmai érveket sorakoztattak fel a görög megszorítások ellen és az adósságkönnyítés mellett? Hiszen maga a Nemzetközi Valutaalap, az ország egyik hitelezője is elismerte: visszafizethetetlen a görög államadósság, ezért az új mentőcsomag egyik elemeként adósságelengedést kért. Mindhiába.

A görög kormányok évtizedeken át valóban többet költöttek, mint amennyit az ország megengedhetett volna magának. A statisztikai hivatal szakmányban hamisított, a pénzügyminisztériumban rendszeresen mellékönyveltek. A feketegazdaság és az offshore cégek ellen senki nem lépett fel. Eközben az államapparátust túl nagyra hizlalták, a versenyképességgel nem törődtek, és a katonai kiadásokat irreálisan magas szinten tartották. Mindezért a lakosságnak 2010-től súlyos árat kell(ett) fizetnie, és a több száz milliárdos mentőcsomagokkal az ország évtizedekre nemzetközi gyámság alá került. (Érthetetlen: a hasonló lakosságú, a görögöknél szegényebb Magyarország 13 milliárd euró IMF–EU-hitelből kerülte el az államcsődöt ) A megállapodás aláírása után azonnal privatizáltak számos repteret (a német Fraport a vásárló), dobra verik a kikötőket, a víz- és energiaszolgáltatókat, a csatornázási vállalatokat, az autópályákat, a vasúttársaságokat, a nemzeti szerencsejáték vállalatot, rádiófrekvenciákat, talán még egy-két szigetet is. És az ebből tervezett bevétel még mindig csak az irdatlan államadósság törtrészét teszi ki.

Cipraszék teljes kapitulációja után a németek vezette eurócsoport átutaltatott a görögök számlájára 13 milliárd eurót, de ebből már másnap kifizethettek hárommilliárd eurót az Európai Központi Banknak, és rendezniük kell a júliusban kapott, hétmilliárd eurós európai áthidaló kölcsönt. A következő részlet zömét is már elköltötték papíron: az újabb 13 milliárdból tízet az Európai Stabilitási Mechanizmus számlájára kell helyezni a görög bankok feltőkésítésére. (A válság miatt a lakosság nyugati, főleg német bankokhoz mentette ki megtakarításait, amivel Berlin nem járt rosszul.) A fontossági sorrendet tükrözi, hogy a görög államkötvényeken ülő német és francia nagybankokat már a legelső mentőcsomaggal kistafírozták

A görög események tükrében keserűen állapíthatjuk meg, hogy azoknak lett igazuk, akik 2003-ban legalább az arcunkba merték mondani: nincs más választásunk, mint belépni az EU-ba, mert Magyarország számára ez a kisebbik rossz. Akkor, a csatlakozást népszerűsítő, elsöprő reklámkampány ellenére is kifejezetten alacsony, mindössze 45 százalékos volt a részvételi arány a népszavazáson, jelezve a lakosság zömének a belépési szerződéssel kapcsolatos tájékozatlanságát és érdektelenségét. Ma kijózanodva láthatjuk, hogy a nálunk jobb geopolitikai helyzetben lévő, most valódi érdekérvényesítéssel próbálkozó görögök sem jutottak előbbre. Ugyanaz a sors vár rájuk is, mint ránk.

Túl sok a párhuzam ahhoz, hogy ne vegyük észre: ennyi mozgástér adatik meg egy országnak az unióban, egy jottányival sem több. Görögország romba döntéséért, a nemzetközi gyámságért, a felelőtlen gazdaságpolitikáért, a mellékönyvelésért („trükkök százai”) egyetlen személyt sem vontak felelősségre, és valószínűleg nem is fognak (sem náluk, sem nálunk). Ciprasz belebukott a szélmalomharcba, de példáján keresztül érzékelhető, 2010–2011-ben mekkora nyomás alatt állhatott az IMF-nek, az EU-nak, valamint a különadók miatt háborgó multiknak ellentmondó, nemzeti gazdaságpolitikát követő magyar kormány. A görög példa igazolja: a különutas gazdaságpolitika eredményei mentették meg a görög sorstól Magyarországot és az Orbán-kabinetet.

A 2010-es gazdasági fordulat bátorságát ma érdemtelenül kisajátítókról, a társadalmi felhatalmazást saját meggazdagodásukra használókról pedig majd az utókor ítélkezik.