Hiába ígértek felelősségre vonást, öt év telt el a tíz ember életét kioltó, százak életét megnyomorító vörösiszap-katasztrófa óta, de még mindig senki nem ül börtönben, nem került sor vagyonelkobzásra, és az összes vádlott szabadlábon éli világát. A túlterhelt, átszakadt zagytározót felelőtlenül működtető Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. volt vezérigazgatója, a milliárdos B. Zoltán (neki járnak a személyiségi jogok) mindössze három napot töltött őrizetben, amiért panasszal is élt, sőt már a meggyanúsítását is sérelmezte. A tröszt vezetője onnan lehet ismerős az olvasóknak, hogy hozzá fűződik az a vérlázító kijelentés, miszerint a vörösiszap emberre ártalmatlan, irritálhatja a bőrt, de „egy erős slagozással el lehet tüntetni”.
A nyilvánvaló emberi mulasztások ellenére a bíróság senkit nem helyezett előzetes letartóztatásba, se házi őrizetbe, sőt a vezérigazgató urat is azért engedték szabadon, mert – szerintük – nem beszélhet össze a többi (szintén szabad) gyanúsítottal, nem befolyásolhatja a tanúkat, és nem tüntethet el bizonyítékokat. (Nem kizárt, hogy – Hagyó Miklóshoz hasonlóan –, B. úr még kártérítést is kérhet Strasbourgban a pár napos meghurcoltatásért, ami állítólag nagyon megviselte.) Az ország történelme legnagyobb ipari katasztrófájának kapcsán a száz leggazdagabb magyar listáján szereplő cégtulajdonost is hiába is keressük a vádlottak padján, mivel az ügyészség és a bíróság úgy látta, hogy a vállalat vezetésében meghatározó szerepet játszó T. Lajos (neki is vannak személyiségi jogai) nem tudhatta, mi folyik saját timföldgyárában.
Mindez azonban eltörpül ahhoz képest, ami a múlt héten történt. Aki még hisz az igazságszolgáltatás tisztességében, az most lapozzon, vagy vállalja a kockázatot, hogy hite illúziónak bizonyul. Az ügyészség ugyanis nemrég jelentősen enyhítette a vádat, és öt évvel az események után ma már úgy gondolja, senki nem láthatta előre a gátszakadást. Még akkor sem, ha a vörösiszap-katasztrófa körülményeit vizsgáló parlamenti bizottság 2011-ben az elhangzott szakértői nyilatkozatok alapján egyértelműen megállapította: „a bekövetkezett katasztrófa nem természeti jellegű, egyértelműen az ipari tevékenységből fakad”. Feketén-fehéren leírták: „a MAL Zrt. alapvető felelőssége nem kérdőjelezhető meg, [ ] nem vis maior történt, az üzemeltetés és annak felügyelete súlyos hibákat követtek el”.
A vád képviselői továbbá enyhítő körülményként értékelték, hogy a gyanúsítottak „nem akadályozták szándékosan a kár elhárítását”. Tessék? Azt kellene pozitívumként értékelni, hogy B. úr és társai nem feküdtek keresztbe a mentőalakulatok előtt? Igen, és ezt ma Magyarországon következmények nélkül le lehetett írni.
Az állam több mint 30 milliárd forintért új városrészt épített Devecseren, új infrastruktúrát hozott létre, kicserélte a mérgezett talajt, megtisztította a szennyezett folyókat, az áldozatok részére kármentő alapot hozott létre, és átvállalta az időközben tönkre ment Maltól több száz millió forint kártérítés kifizetését. A felelősségre vonás elmaradása azonban mindezt zárójelbe teheti. A bíróság és az ügyészség lassúsága, valamint a vádpontok könnyítése érthetetlen. Az ügy jelen állása szerint nem találtak felelőst tíz ember haláláért. 286 ember súlyos egészségkárosodásáért. Ezer hektár mezőgazdasági terület és több folyó (Marcal, Rába) szennyezéséért. Nincs felelőse annak, hogy 1 644 000 köbméter (!) lúgos hatású mérgező anyag kiömlött a Mal tározójából. A vállalat korábban annyit ismert el, hogy 300 ezer köbméter „technológiaközi anyag” (nem veszélyes hulladék, vörösiszap) „szabadult el a tározóból”. Értik? Nem lúgos méreg, hanem „technológiaközi anyag” okozta emberek halálát! Sőt, ez „az ártalmatlan hulladék” – szerintük – csak úgy fogta magát és önállóan „elszabadult”. Ám a vizsgálóbizottság jegyzőkönyvében az áll, hogy emberi mulasztások történtek, amiért „az illetékesek felelősséggel tartoznak”. A máig ismeretlen „illetékesek” nem ellenőrizték sem a gátak állapotát, sem az esetleges mozgásokat, sem a zagytározók szintjét. Nem vették észre, hogy a vörösiszap felett az engedélyezett 1-1,5 méter vastag folyadékszint helyett 4,45 méter, helyenként 8 méter terhelte a gátakat.
A vádak elképesztő könnyítése hallatán nem csak a kolontáriak és a devecseriek közül gondolják sokan, hogy a gazdagok megint megússzák. Mert ha véletlenül mégsem lesz meg az a bizonyos illetékes elvtárs – főleg ha nincs is megvádolva –, akkor marad a Torna patak mint tettes, esetleg az esővíz, illetve azok a mérnökök, akik annak idején rosszul tervezték a tározót, és már nincsenek az élők sorában. Szóba jöhet még a hézagos jogszabályozás, az ellenőrző szervek közötti rossz kommunikáció, végül a kettes számú portás elviszi a balhét.
A felelősség alóli kibújás nyilvánvaló szándéka sajnos azt is valószínűsíti, hogy „az illetékesek” lelkiismerete nyugodtan hagyja őket aludni, nem lettek „lelki halottak”, nem próbálják vétküket enyhíteni azzal, hogy vállalják tetteik következményeit. (A Mal annak idején négy áldozat temetési költségét magára vállalta.)
A vádhatóság könnyített vádjain most kapva-kaptak a milliárdosokat védő sztárügyvédek, még több időt kértek arra, hogy a vádlottak tanulmányozhassák az új tényállást. (Az eset után öt évvel hogyan változhat visszamenőleg a tényállás?) Ezek után csodálkozunk, hogy a helyiek körében továbbra is makacsul tartja magát a szóbeszéd lefizetett szakértőkről, a bírósági ülnökök lemondásáról, és hogy miért pont erre a felszámoló cégre esett a bíróság választása.
A következménynélküliség felbecsülhetetlen károkat okoz a társadalomban. Lenullázza az igazságszolgáltatásba vetett amúgy is csorbult hitet, mert az emberek ezt az ügyet is beteszik a BKV, a K&H, a Postabank, a Buda-Cash és a Quaestor védhetetlen ügyeinek végtelen sorába. Szellemiségében a vörösiszapper tökéletesen illeszkedik a Biszku-perhez is. És ebből a szemszögből nézve sajnos érthetővé válik, miért léptették elő alezredessé Bácsik Sándort, a 2006. őszi rendőri brutalitáshoz kapcsolódó Bene–Gergényi-per egyik vádlottját.
A büntetlenségnek vannak határai, és ha ezt átlépjük, valóban nincs visszaút. Ennek a tragédiának az eltussolása átlépi ezt a határt. Súlyosan rombolja a közbizalmat (maradt még ilyen?), és hajlamosak vagyunk feladni a reményt, hogy az igazságszolgáltatás valóban mindig a társadalmi rend érdekében akar tenni. Felerősödnek a kétségek a bírói karral kapcsolatban, amely kitaposta magának Brüsszelben, hogy rájuk mint külön kasztra ne vonatkozzon az összes köztisztviselőre érvényes nyugdíjkorhatár. Lehet, hogy Handó Tünde, az Országos Bírói Hivatal elnöke valóban azt hiszi, hogy „a bíróságok iránt soha nem látott mértékben nőtt a bizalom”, de ezzel csak saját magát csapja be. Emberi életek kioltása, sorsok kettétörése, települések tönkretétele következményekkel kell hogy járjon, ellenkező esetben felbomlik az állammal kötött, rousseau-i értelemben vett társadalmi szerződés, amelyben a polgárok a hatalom átruházásáért cserébe „a társadalom minden tagjának és vagyonának oltalmazását” várják el.
A vörösiszapper alakulása miatt egy újabb veszélyes anyag szabadult el, amely ezúttal a közbizalomban okozhat katasztrófát.
