Gyakran felmerül a kérdés, mennyiben képviselhet egy csoportot annak egyik-másik tagja legitim módon a nyilvánosság előtt. És fordítva: mennyiben hajlamos a nyilvánosság egy csoport egészét meg-, sőt adott esetben elítélni néhány tagjának viselkedése miatt? Aktuális példával élve: ha az Európába érkező migránsok között találunk – és a médiában be is mutatunk – egy szír mérnököt vagy fogorvost, attól még nem állíthatjuk, hogy képzett munkaerő tömegei áramlanak a kontinensre. De egy-két hőzöngő, a segítséget visszautasító migráns sem alapozza meg azt a következtetést, hogy homogén barbár hordák gyülekeznek a kapuink előtt, amelyek tagjai egytől egyig jóléti turisták, vagy rosszabb esetben a dzsihád szervezett zászlóvivői.
Persze tudjuk, hogy a modern tömegtájékoztatás így működik: akarva-akaratlanul az általánosítások, sztereotípiák, rövidre zárt következtetések terepe. Ezzel különösen annak kell tisztában lennie, aki önként vállalkozik egy társadalmi csoport vagy kisebbség képviseletére. Bármennyire hálátlan szerep legyen is, egy roma közéleti szereplőt a közvélemény mindig elsősorban romaként fog azonosítani, és viselkedéséből messzemenő következtetéseket fog levonni a cigányság egészére nézve. Éppen ezért egy roma politikus felelőssége mindig nagyobb, mint többségi társaié, mert nemcsak egy adott pártot vagy szervezetet, de minden pillanatban az „övéit” is képviselnie kell, tetteivel értük kell jótállnia. Ha pedig rosszul vizsgázik, az nem az ő egyéni kudarca, hanem egész közösségére vet rossz fényt, mivel a nyilvánosság előtt visszaigazolja a bevett sztereotípiákat.
A rendszerváltás óta eltelt időszak roma politikusai erre szemmel láthatóan a legkevésbé sem voltak tekintettel. Tevékenységüket éppúgy a kisstílű hatalmi játszmák, a késhegyig menő viták és a korrupció légköre lengte körül, mint a többségi pártokét. Ehhez persze az utóbbiak is asszisztáltak, hiszen a pártok leginkább a szavazatszerzés eszközeként tekintenek a roma népességre, akiket – vagy újabban akikkel szemben – választási időszakban mozgósítani lehet, „békeidőben” viszont elég az országos vezetőik kiválasztásával foglalkozni. Akiknek a működéséből a hazai cigányság eddig nem sokat profitált. Ahogy azt lapunk is megírta, a magyar állam az elmúlt huszonöt évben több tíz milliárd forintot költött roma felzárkóztatásra, jól látható eredménnyel: a különféle programokból – képletesen szólva – előbb épültek víkendházak, mint hidak a munka világába.
Ha az ember az Országos Roma Önkormányzat körüli újabb felhajtást figyeli, könnyen az az érzése támad, mintha későn kapcsolódott volna be egy szappanoperába, és így nem tudja – de voltaképpen már nem is igazán érdekli –, melyik szereplőnek kellene drukkolnia. Hegedüs István ORÖ-elnök szerint elődje, a jelenleg miniszterelnöki biztos Farkas Flórián a romaintegráció legfőbb akadálya, miközben alelnökei Hegedüst szólítják fel lemondásra, mondván, méltatlanná vált a cigányság képviseletére. A probléma csak az, hogy a nagy országos hangzavarban azoknak a hangja hallatszik kevésbé, akik helyi szinten jóval hitelesebben képviselik a cigányságot. Az olyanoké, mint Bogdán László, aki a politikai korrektségre mit sem adva lett sikeres kistelepülési polgármester, vagy a szintén városvezető Lakatos Béla, aki elvi okokból még a kormányon lévő pártból is kilépett.
Pedig ilyen roma közéleti szereplőkre lenne szükség, és nem olyanokra, akik fordítva állnak a felelősség kérdéséhez. Akiknek, ha a felelősségük felmerül, rögtön eszükbe jut, hogy ők elsősorban romák, így csakis igaztalan, előítéletes támadások érhetik őket.
