Tűzoltás vagy tűzparancs?

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy a mainál függetlenebb Európára van szükség.

Ma már csak kevesek számára nem világos, hogy Európa nyakán egyre súlyosabb kolonc az Egyesült Államok, amely nagyon igyekszik, hogy az öreg kontinenst a saját, jól ellenőrzött érdekszférájában tartsa. Európa leválasztása Oroszországról az ukrán konfliktussal és az állandósult harcokkal megtörtént, pedig a valódi szövetséges Moszkva lehetne, hiszen az orosz ásványhordozók nélkülözhetetlenek a mechanizált életszínvonal fenntartásához, amiért viszont cserébe a Nyugat pénzt és fejlett technológiákat tud adni.

A világban tapasztalható globális kereskedelmi viszonyok miatt az európaiak nem tehetik meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják az Egyesült Államokat, Kínát vagy Indiát, fokozódó gazdasági növekedésüket. A korábbi korszakok tapasztalatai mégis azt mutatják, hogy egy független Európára van szükség, amely alapvető gazdasági – és ezáltal morális – kérdésekben sem rendelődik alá másoknak. A megítélést rendkívül megnehezíti, hogy a németek – a világ egyik meghatározó ipari gazdasága – túlságosan optimistán ítélik meg egyrészt saját helyzetüket, másrészt viszont túlságosan bátortalanok, hogy szembeforduljanak Washingtonnal. Történeti távlatból nézve igaz ugyan, hogy Németország megsínylette azt, hogy élesen szembeszálltak az angolszász világgal, de hát 1940 óta azért sok minden történt. Ma már az angolok sem képzelik magukról azt, hogy világbirodalmat igazgatnak.

Merkelék akarják a TTIP-t, mert tudják, hogy ők elég erősek a káros mellékhatások kivédésére, ugyanakkor nem veszik figyelembe a többi, kisebb gazdaságú országot, az EU-tagállomokat. Másrészt viszont azt sem akarják figyelembe venni, hogy a TTIP minden gazdasági előnye ellenére újabb lekötelezettséget jelent az Egyesült Államoknak, és megint csak szűkülni fog a kontinens mozgástere. Az EU és Amerika közti szakításnak mindazonáltal kicsi az esélye, mert az utóbbi a hírszerzés révén, kapcsolatépítéssel és pénzügyi zsarolás útján olyan erővel van jelen az európai kontinensen, hogy talán sehol máshol ennyire. Mindezen tényezőkre súlyként rakódik, hogy Európa mai vezető politikusai láthatólag erkölcsi válságban vannak, amiről leginkább a tömeges migráció jelentette probléma félrekezelése tanúskodik. Az erősen átliberalizálódott európai gondolkodás ma képtelen határozott, következetes cselekvésekre.

Az ukrán válság és az illegális bevándorlás kérdései mélyen megosztották az európai országokat, egyben megmutatták az EU-n belül húzódó erővonalakat. A hagyományosan Amerika-barát államokkal szemben a közép-európai államok, ahová most Olaszországot is számítani lehet, meglehetős ellenérzéseket tanúsítanak az említett két fő kérdésben. A migránshullám által súlyosan érintett Olaszország miniszterelnöke, Matteo Renzi előremutató megoldási javaslattal állt elő a júniusi G7-csúcson, amikor egy három lépésből álló programot terjesztett elő: 1. felderítés. 2. A haditengerészet a Földközi-tengeren tartóztassa fel a migránshajókat, vegye fedélzetére a benne lévőket, majd süllyessze el az úszó alkalmatosságokat, és vigye őket vissza Afrikába. 3. Líbia katonai-pénzügyi megtámogatása, felemelése.

A G7 többi tagja mindhárom lépést elutasította különböző indokokra hivatkozva, mint például, hogy a líbiai intervencióhoz ENSZ BT-felhatalmazás kell. Renzi javaslatait a magyar média csak nagy vonalakban ismertette Nógrádi Györgynek köszönhetően, vagy agyonhallgatta. Elképzelhető, hogy a G7-csúcson Renzi még drasztikusabb megoldást is javasolt, vagyis azt, hogy a Líbia felől érkező illegális bevándorlók néhány hajóját elrettentésül süllyessze el a haditengerészet, vagyis adjanak ki részleges tűzparancsot, legalábbis a kommentárok szerint ilyesmire történhetett utalás. Egy ilyen kemény intézkedés minden bizonnyal elijesztené azokat, akik továbbra is neki akarnak vágni az „ígéret földjét” jelentő EU-nak, másrészt elejét vennék a további hajószerencsétlenségeknek.

A hazai balliberális média rávetítette a javaslatot a magyar kormányra, hogy tudniillik az tűzparancs kiadását fontolgatja. Ez nemcsak minősíthetetlen, hanem a józan ész határait feszegető gyűlölködés, amely az ország biztonságát nem növeli.

Persze a bevándorlóknak is igazuk van, hiszen Nyugat-Európa államai zúdították rájuk a gyarmatosítást és a civilizációs „áldásokat”, ők építették ki az országutakat, nagyvárosokat stb., amivel szétzúzták a hagyományos, tradicionális afrikai közösségeket, megágyazva a tömeges szegénységnek, részben pedig a jelenkor háborúiért is felelősek. A közel-keletiek pedig szintén joggal mondhatják, hogy az amerikai intervenciókban a legtöbb európai ország is részt vett, tehát mostani nyomorúságukért viseljék ők a következményeket. Ilyen érveléssel nem lehet vitatkozni, de azért eltűrnünk sem kell, hogy mások, idegen kultúrák szülöttei ránk, európaiakra erőltessék megoldási javaslataikat. A feszültség tehát nő, de azért mindent nekünk sem kell lenyelni.

Nem kétséges, hogy Európa az egyik legkomolyabb kihívással néz szembe a II. világháború óta, és ha ez a helyzet nem fogja önvizsgálatra késztetni az EU vezetőit és meghatározó alakjait, akkor semmi. Európának végre a sarkára kellene állnia, hogy gyors, határozott, és ha nem megy másként, akkor kemény intézkedésekkel a jelen fenyegetéseit elháríthassa, és ne csak tüneti kezelésekre menjenek el az erőforrások. Valószínűleg Renzinek igaza van abban, hogy a megindult bevándorló tömeg ellen a Földközi-tengeren (csakúgy a görög partoknál) elrettentő módon kell fellépni, mert máshogy már nem lehet őket megállítani, azért sem, mert érzékelhetően a háttérből irányítják, pénzelik ezt az áradatot. Legalább ekkora dilemmát okoz a szárazföldi, balkáni menekültútvonal, amelynek első védfala mi lennénk, mivel a görögök láthatóan semmilyen ellenrendszabályra nem képesek.

Mivel a migránsok fő célpontja Németország, nem lehetetlen, hogy van némi szándékosság is a görögök engedékenységében. Európa rohamos tempóban iszlamizálódik, Franciaországot ilyen értelemben gyakorlatilag „elveszett” országnak mondhatjuk, hacsak nem történik ott valami gyökeres fordulat, amire alig van kilátás, és most úgy tűnik, Németország van soron. Európa végső erőpróba előtt áll, mert egy meggyengült, roskatag keresztény civilizációt kell megvédenie egy elkeseredett, dühös és öntudatlan muzulmán áradattal szemben. Nem- csak egy vallási illúzió védelméről van szó azonban, hanem egy olyan európai múlt védelméről, amelynek kiépítése túlságosan sok szenvedésbe és vérbe került, és amelynek védelmében már annyi áldozatot hozott és hoz a magyarság is, hogy azt néhány tehetetlen európai vezető miatt nem szabad kockára tenni. Ennyivel tartozunk az ősöknek és magunknak is.

A határozott, önvédelemre kész Európának nyilvánvalóan szakítani kellene az USA jelentette gyámkodással, egyben létrehozni egy önálló európai haderőt, amely az egyes nemzetek egymással kompatibilis haderejéből épülhetne fel. Hiába Európa a világ második vagy harmadik legerősebb ipari gazdasága, ha ütőképes hadsereg híján a vetélytársak nem vehetik komolyan. A NATO-tagság szintén csak tehertétel az EU nyakán, amiből semmiféle előnye nincs a kontinensnek, és mint az új, fegyvertelen honfoglalók jelenléte mutatja, ebből csak hátrányunk származik.

Ennek fényében viszont el kellene felejteni a TTIP-t, amely kétséges gazdasági előnyein túl csak egy újabb, de szoros elköteleződést jelentene Európa államainak. Az eddigiekből következik, hogy az Európában állomásozó amerikaiakat is távozásra kellene késztetni, hiszen jelenlétüket nehéz lenne másnak nevezni, mint csendes megszállásnak vagy ügyes nyomásgyakorlásnak. Európa ma ilyen súlyú morális döntések meghozatalára nem képes, de a megindult erjesztő folyamatok talán egy más, jobb irányba fogják terelni a közvélekedést, és általa a nagypolitikát is. Kérdés, hogy marad-e elég időnk a változtatásokhoz.

A szerző könyvtáros