Politikai adok-kapok

A vak komondoros affér óta tudjuk már, hogy egyes politikai szereplőktől nem idegen a tettlegesség.

Egymásnak esett két komoly közéleti ember Szentendrén. No nem valami ideológiai eszmecsere torkollott késes kergetőzésbe és lövöldözésbe, az ellenzéki és a kormánypárti politikus még csak nem is a migránshelyzet ellentétes értelmezése miatt támadt egymásra. A gyermekéhezés körüli nézetek különbözősége sem merült fel. A fideszes önkormányzati képviselő még csak be sem szólt a szocialista városi elnökségi tagnak Hiller István kerítéspárti nézeteivel kapcsolatban, igaz, nem is dicsérte fennhangon a volt pártelnök meglepő fordulatát. Az élet még ebben a bonyolult magyar valóságban is egyszerűbb annál, hogy elvi okokból egymás torkának ugranának az eltérő ideológiai alapokon politizálók. A Rejtő Jenő tollára való kalamajka abból keveredett, hogy egyikük elszerette a másik nőjét: az MSZP-s augusztusban összeköltözött a fideszes volt élettársával. Ebből támadt aztán mindenféle hirtelen felindulásból elkövetett garázdaság a szentendrei polgárok nem kis meghökkenésére.

Kínos ez az önmagát kereső ellenzéki pártnak, nem kevésbé a kormányzás nehézségeivel bíbelődő hatalmon lévőknek. Igaz, a vak komondoros affér óta – amikor is egy kormánypárti politikus, miután móresre tanította asszonyát, azt találta mondani, hogy hites neje átesett a jó öreg házőrző láncán, azért a sok látványos plezúr becses orcáján – tudjuk már, hogy egyes politikai szereplőktől nem idegen a tettlegesség. Persze a lejtmenetben lévő szocialisták nyilván nem gondolják azt, hogy utcai lövöldözéssel megfordíthatják népszerűségük aggasztó zuhanását. Egy szerelmi háromszöget egyébként sem illik erőszakkal feloldani. Lett légyen bármekkora is a szerelem, a kés és a pisztoly, még ha riasztófegyver is, nem megoldás. Kellett ez a két politikusnak, hogy rajtuk röhögjön a fél ország?

A kikötői kocsmákban Piszkos Fredként ismert Piszok Alfréd is büszke lehetne arra a hírnévre, amely most Szentendre két eddig tisztes polgárát utolérte. Igaz, Piszok úr biztos, ami biztos alapon maradandó sérülést okozó pofonzuhataggal intézte volna el a nőügyet. Ám nálunk már a garázdák se a régiek. Se kék-zöld foltok, se egy vállficam, se egy törött csont.

De félre a tréfával, mert – lássuk be – a történet viccnek azért durva, fordítsuk komolyabbra a szót. Naphosszat sorolhatnánk a hétköznapi agresszió példáit. Elég csak az utakon közlekedési vitába keveredőket, majd egymás torkának ugrókat említeni. Nincs olyan helyzet, amit ne tudnánk több száz szavas káromkodással – szép a magyar nyelv, ebből is látszik –, középső ujj bősz mutogatásával, fizikai erőszakkal megoldani. Úgy káromkodni, ahogy mi tudunk, senki nem képes a földtekén. A középső ujj viszont idegen jövevény, az olaszoktól vettük át. A fizikai erőszak formái pedig változatosak, hiszen a változatosság gyönyörködtet: a fa testápolóként emlegetett baseballütőtől a szerelővasig sok minden előkerül ilyenkor a vezető ülése alól.

Az egész ország egy merő ideg, szikrára vár, hogy robbanhasson. Lila köd borul az agyakra, és beindul előbb a szóbeli, majd a fizikai attak. Az erőszakkal a politikai csatározások során is szembesülhettünk, igaz – és szerencsére – eddig csak verbálisan. A magyar parlamentben nem divat, hogy a képviselők felpofozzák, fojtogassák, földre vigyék, megrugdossák egymást. Hol vagyunk még az ukrán vagy a dél-koreai honatyáktól! Reménykedjünk, hogy nincs is igény a politikai viták ilyetén megoldására – bár kétségtelen, szórakoztatóbb lenne, mint a törvényjavaslatok képviselők nélküli megvitatásáról sugárzott tévéadás, amelynek láttán rögtön álomba szenderül az, aki önsanyargatásból a készülék elé ül.