De félre a tréfával, mert – lássuk be – a történet viccnek azért durva, fordítsuk komolyabbra a szót. Naphosszat sorolhatnánk a hétköznapi agresszió példáit. Elég csak az utakon közlekedési vitába keveredőket, majd egymás torkának ugrókat említeni. Nincs olyan helyzet, amit ne tudnánk több száz szavas káromkodással – szép a magyar nyelv, ebből is látszik –, középső ujj bősz mutogatásával, fizikai erőszakkal megoldani. Úgy káromkodni, ahogy mi tudunk, senki nem képes a földtekén. A középső ujj viszont idegen jövevény, az olaszoktól vettük át. A fizikai erőszak formái pedig változatosak, hiszen a változatosság gyönyörködtet: a fa testápolóként emlegetett baseballütőtől a szerelővasig sok minden előkerül ilyenkor a vezető ülése alól.
Az egész ország egy merő ideg, szikrára vár, hogy robbanhasson. Lila köd borul az agyakra, és beindul előbb a szóbeli, majd a fizikai attak. Az erőszakkal a politikai csatározások során is szembesülhettünk, igaz – és szerencsére – eddig csak verbálisan. A magyar parlamentben nem divat, hogy a képviselők felpofozzák, fojtogassák, földre vigyék, megrugdossák egymást. Hol vagyunk még az ukrán vagy a dél-koreai honatyáktól! Reménykedjünk, hogy nincs is igény a politikai viták ilyetén megoldására – bár kétségtelen, szórakoztatóbb lenne, mint a törvényjavaslatok képviselők nélküli megvitatásáról sugárzott tévéadás, amelynek láttán rögtön álomba szenderül az, aki önsanyargatásból a készülék elé ül.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!