Negyedszázada már annak, hogy Magyarország utoljára hallatta a hangját valamilyen globális kérdésben. Akkor a rendszerváltás miatt figyelt a világ e régióra, benne a szocialista tábor Varsó mellett leggyengébb láncszemére, Budapestre. A gulyáskommunizmusban és a második gazdaságban elmerülő, nyugati hiteleken élő Magyarország vonakodó szövetségesként jó alany volt arra, hogy rajta keresztül mélyíteni lehessen a II. világháború utáni világrend szovjetek vezette pólusán belüli törésvonalakat. Ez a tény a „bezzegországra” irányította a figyelmet, amely meg is hálálta azt, olyan kétségkívül bátor lépésekkel, mint a határnyitás.
Huszonöt évvel később ismét a határok miatt tolongott kis hazánkban a világsajtó, csak ezúttal nem kinyitottuk, hanem lezártuk azokat, amikor a kontinens nyugati felén még tombolt a befogadási láz. S míg Angela Merkel az akkori német hangulatnak megfelelve menekültekkel szelfizett, addig Orbán Viktor a muszlim térhódításról és a terroristaveszélyről szónokolva Európa végvári kapitányának szerepében kerítést épített. Kapott is érte hideget-meleget. A magyar kormány kétségkívül európai füleket sértő, indokolatlanul brutális retorikával kísért lépéseit, a menekültekkel szembeni bánásmódot némelyek a náci Németország módszereihez hasonlították, mások megelégedtek azzal a megállapítással, hogy a bevándorlók befogadásának elvetése illeszkedik Orbánnak az illiberális demokrácia kiépítését célzó, az európai értékeket sértő elképzeléseibe.
Aztán ahogy erősödött a migrációs nyomás a befogadó országokon, úgy változott az európai közhangulat. Az együttérzést a félelem érzése váltotta fel, s ha vonakodva is, de a biztonsági fenyegetésekkel kapcsolatos hideg számítás jegyében egyre több ország követte a magyar módszereket. A párizsi merényletek teremtette hangulatban Orbán Viktor végképp megdicsőült, s bírálatok tárgyából hirtelen európai tényező lett. Míg egyesek az ultrakonzervatív ellencsapás zászlóvivőjét, mások az elfáradt fősodorral szembeni új erőt, megint mások ismét csak a vonakodó szövetségest látták benne. Orbán pedig az Európát ostorozó retorikával megfelelt az erősödő közhangulatnak, s – időlegesen legalábbis – felrakta ezzel Magyarországot a globális politikai térképre. Még a fintorgók is elismerik, hogy a migránsok megállításával Orbán a maga javára fordította a róla folyó vitát, s ez még akkor is tény, ha ebben a körülmények, mindenekelőtt Angela Merkel ütemtévesztése, hezitálása is kétségkívül az ő malmára hajtották a vizet.