Képzeljük el, mi történt volna, ha a Medgyessy- vagy a Gyurcsány-kormány úgy dönt, hogy megállapodik Oroszországgal a paksi atomerőmű bővítéséről, és az annak részleteit tartalmazó szerződést harminc évre titkosítja. Vagy mi történt volna akkor, ha ugyanezek a kormányok úgy módosítják az épp aktuális földforgalmi törvényt, hogy annak következtében külföldi állampolgárok akár egyetlen hektár magyar termőföldhöz is hozzájuthatnak. A jobboldal azon nyomban utcára vitte volna a szimpatizánsait, és hetvenkét órás ultimátum kíséretében követelte volna a nemzetvesztő intézkedés visszavonását. Ma viszont egy-egy hasonló döntés színtiszta „reálpolitika”, s mint ilyen, a nemzet rövid vagy hosszú távú érdekeit szolgálja. Esetleg kényszerből történik, csakhogy arról meg az ellenzék tehet: nem kellene folyton feljelentgetni a kormányt Brüsszelben, és akkor az nem lenne kénytelen ilyen döntéseket hozni a nemzet érdekében.
Abba már jobb nem is belegondolni, mi történt volna akkor, ha egy baloldali kormány egy hónappal a hatálybalépése után úgy módosítja az amúgy szigorú közbeszerzési törvényt, hogy vezető politikusok közeli hozzátartozói mégis indulhassanak az állami tendereken. Ráadásul kivételes sürgősséggel, egy több mint negyvenoldalas törvénymódosításba csempészve. Vajon mit szólt volna ehhez a kettős mércére oly érzékeny jobboldali választóközönség? S felteszi-e most ugyanazokat a logikus kérdéseket azzal a kormányzattal kapcsolatban, amelynek ő maga szavazott bizalmat? De ha el is fogadjuk, hogy a nemrég életbe léptetett szabályozás valóban nem volt életszerű, mégis csak a kormány felelőssége lett volna, hogy erre időben felfigyeljen. Hiszen – ahogy az örökbecsű szocialista mondás tartja – nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. S talán Kósáné Kovács Magda útmutatására sincs szükség ahhoz, hogy felismerjük: ha a jogalkotási barkácsolás a közpénzek felhasználását érinti, az különösen gyorsan és hatékonyan képes kikezdeni ezt a látszatot.
Persze ami korábban hetvenkét órás ultimátumot ért volna, az most huszonnégy óra alatt megy át a parlamenten. A jogállamiság iránt érzékenyebbek számára azonban nem is a közbeszerzéseket érintő rész a legaggályosabb a múlt kedden sürgősséggel elfogadott törvénymódosító csomagban, hanem az adóhatóság közvetlen minisztériumi irányítás alá rendelése. Ha erre a szocialista– szabad demokrata kormányok vetemedtek volna, a Fidesz egészen biztosan utcára szólította volna a híveit, méghozzá teljes joggal. Gondoljunk csak bele, milyen üzenete lett volna annak, ha Draskovics Tibor vagy Veres János diszponál az – akkor még – APEH által végzett ellenőrzések felett. De nem is a személyeken van a hangsúly: teljesen mindegy, ki mit gondol Varga Mihályról vagy a NAV felett innentől államtitkárként felügyeletet gyakorló Tállai Andrásról. A lényeg, bármilyen furcsán hangozzék is ma ez a felvetés, az elvekben rejlik. Abban, hogy még a látszatát is kerülni kellene annak, hogy a magyar adóhatóság politikai okokból folytat – vagy éppen nem folytat – bizonyos vizsgálatokat.
Erre persze bárki mondhatja azt, hogy az adóhatóságot eddig is politikai kinevezettek irányították a különböző kormányok alatt, és szervezeti függetlensége csupán látszat volt. Az ilyen látszatok azonban egy demokráciában nagyon is fontosak. Ezek alapozzák meg azt a közbizalmat, amely a polgári társadalom működéséhez szükséges. És nem is kell tisztességtelennek lenni, épp elég annak látszani ahhoz, hogy ez a bizalom menthetetlenül elillanjon.
