A történet persze elsősorban nem Pokorniról szól, és nem is egyszerűen a közoktatás helyzetének alakulásáról. Sokkal inkább arról, hogyan működik egy olyan rendszer, amely a hatékonyság nevében lesöpör minden építő kritikát, és nem ad semmiféle lehetőséget a szakmai visszacsatolásra. A nemzeti együttműködés rendszere – létezik még ilyen? – ehelyett feltalálta az utólagos egyeztetés intézményét: a kormány ma már hajlik arra, hogy tárgyaljon a pedagógusokkal. Talán korábban is érdemes lett volna. Mielőtt létrehozták azt az intézményi struktúrát, amelyre ebben a formában biztosan nem volt szükség, s amelyet már se kiköpni, se lenyelni nem képes a kormányzat. Kihátrálni mögüle politikai okokból nem tud, és a megszüntetése még költséges is lenne. Persze eleve az volt már a Klik létrehozása is, miközben az erre pazarolt összegeket – vigyázat, nettó demagógia következik! – akár a közoktatás valódi problémáinak orvoslására is fordíthatták volna.
Az oktatási reform részeként a kormány portfóliókészítésre és önértékelésre kötelezte a tanárokat. Nem lenne rossz, ha e követelményeket önmagával szemben is érvényesítené. A portfóliókészítés – vagyis a kötelező önfényezés – már egész jól megy neki. A pedagógustüntetések talán lehetőséget adnak arra, hogy az eddig elmaradt őszinte önértékelést is bepótolja.
