Hetvenegy éve negyvenezer német és magyar katona kísérelte meg a reménytelen kitörést a budai Várat körülvevő szovjet ostromgyűrűből. Alig néhány százan jutottak el a német vonalakig, a többiek meghaltak vagy fogságba estek. A tragédia évfordulóján már hosszú évek óta ugyanaz a koreográfia érvényesül: a radikális és szélsőjobboldal – lényegében csakis ők – fejet hajtanak az elesettek előtt, a baloldali politikai szereplők pedig minden eszközzel tiltakoznak, mondván: épeszű ember nem ápolhatja náci bűnösök emlékét. Valóban minden kitörő katona az lett volna?
Persze minden bizonnyal akadtak közöttük nemzetiszocialista érzelműek is, akik Szálasi Magyarországáért harcoltak, de biztosak lehetünk benne, hogy nem ők alkották a többséget. Ott szorongatta puskáját a rengeteg kényszersorozott kiskatona is, aki csak túlélni szerette volna az ostrom poklát. És a honvédő hősök is ott voltak, akik talán mélységesen gyűlölték a nemzetvezetőt és embertelen rendszerét, de látva a szovjetek brutalitását a már „felszabadított” országrészekben, fegyvert ragadtak a támadók ellen.
Hiszen a szovjetek sem tettek másként pár évvel korábban: a hazájukért harcoltak a megszállóik ellen, akik akkor éppenséggel a Wehrmacht és a Magyar Királyi Honvédség katonái voltak. A vörös komisszárok és az elvakult fanatikusok kivételével a szovjet katonák szeme előtt is csak a családjuk és az otthonuk lebegett, nem pedig a sokszor általuk is gyűlölt Sztálint és rendszerét védték. És ez így természetes: sosem volt erősebb mozgósító hatalom, mint amikor az ember szerettei forognak veszélyben. A sors végül úgy hozta, hogy a háborúban a szovjet birodalom győzött, így – negyven év további megszállással – rögzültek a fejekben a legendák a szovjet diktatúra nem létező erkölcsi fölényéről. Így sorakozhatnak a szovjet megszállók hősi emlékművei Bukaresttől Berlinig, és így tapsolnak emléküknek minden évben a Vörös téren többek között a német kancellár jelenlétében. A vesztes oldal elesetteinek jóval mostohább sors jutott: kollektíve rájuk sütötték a „náci” bélyeget. A Népszava még idén sem átallja a drezdai gyújtóbombáktól halálra égett civilekre ráolvasni, hogy maguk felelősek a halálukért, mert bizonyára egytől egyig Hitlert támogatták.
Persze más kérdés, hogy kitörni a budai Várból 1945. február 11-én a körülmények ismeretében – erről ír például Ungváry Krisztián történész – ésszerűtlen lépés volt, amely húszezer német és magyar katona életébe került. De a felelősség ezért akkor sem a hazájukért utolsó töltényig küzdő katonáké, hanem a hadműveletet önkényesen elrendelő budapesti német parancsnokságé.
Nem én vagyok az első, aki felteszi a kérdést: lehet-e háborús bűnökkel vádolni az egyszerű bakákat? Ráadásul az elesettek emlékét csendben ápolók is válogatás nélkül megkapják ezt a stigmát azoktól, akik vagdalkozásukkal máris óriási szívességet tettek a neonáci szervezeteknek. Mert aki eredetileg csak a nagyapja sírjára szeretett volna kegyeletből elhelyezni egy virágot, annak azzal kellett szembesülnie, hogy emiatt egy egész politikai oldal vádolja őt náciszimpátiával. Vajon ezután kinél kereshette az igazságot: a sírgyalázó, emlékműrongáló, hivatásos antifasisztáknál, vagy szélsőjobbos, de őt tárt karokkal váró „bajtársaknál”? Mert ez volt, és most is ez a választék. A mérsékelt jobboldal nem mer állást foglalni a kérdésben. A mérsékelt bal pedig nem tud megszabadulni posztkommunista történelemszemléletétől. Holott mindkettő beláthatná: a saját hazája földjén elesett katona tiszteletet érdemel. A rendszert, amely halálba küldte, el lehet és el is kell ítélni, de a katonák többsége csak az otthonát védte. Jár nekik a kegyelet.
