Hogyan működnek a magyar reformok?

A kevés hozzáadott értékkel járó termelés konzerválja az ország gazdasági lemaradását.

A Magyar Nemzet Szalon vitaestjéről szóló beszámoló (A világgazdaság jobbágyává süllyed Magyarország, Magyar Nemzet, 2016. április 11.) alapján úgy látom, hogy az eredetileg meghirdetett, a Magyar Nemzeti Bank vitatott működéséről szóló programnál nagyobb érdeklődést váltott ki a reálgazdaság helyzetéről kialakult vita. Joggal – teszem hozzá, mert a kormányzati kommunikáció a gazdaság pénzügyeire (a költségvetésre, az államadósságra) koncentrál, és többé-kevésbé ez uralja a médiát is. Márpedig a gazdaság fundamentumát és jövedelemtermelő képességét a reálszféra – a termelés és a szolgáltatások összessége – biztosítja. Ennek a minősége, hatékonysága és versenyképessége meghatározó az ország hosszú távú fejlődése és világpiaci helyzete szempontjából.

A magyar reformok működnek – ez a kormánypropaganda széltében-hosszában hangoztatott jelszava. A reformok tartalma és célja a jobbítás, a társadalomban szunnyadó energiák felszabadítása, az alkotókedv erősítése, valamint a magyarországi reformhagyományokkal összhangban az ország közelítése Európához. A jelenkori magyarországi „reformok” valóban működnek: százezrek hagyták el az országot, a nemzetközi versenyképességi rangsorokban egyre hátrább kerülünk, az európai innovációs eredménytáblázatban elfoglalt, meglehetősen gyenge helyezésünk jottányit sem változott az elmúlt öt évben, ezzel szemben „javult” a nemzetközi korrupciós táblázatban elfoglalt pozíciónk, az életminőséget meghatározó szolgáltatások kritikus állapotban vannak, s miközben a kormány felszámolta a helyi autonómiákat, az intézményrendszer zavarai következtében általánossá vált a tetemes társadalmi költséggel járó bizalmatlanság. És a felzárkózásunk Európához? Ugyan, kérem Kerülném az erős minősítést, ezért csak szürreálisnak nevezném a kormány elhíresült jelmondatát.

Ebbe a keretbe nem illeszthetők be az ország felzárkózását közép- és hosszú távon biztosító stratégiák. Gyors és látványos „megoldások” kellenek. Ennek a gyakorlatnak a terméke a már régen korszerűtlenné vált munkaalapú gazdaságfejlesztési filozófia. Ebből fakad az a téveszme, amely szerint a gazdasági növekedést elsősorban a pótlólagos tőke- és munkaráfordítás táplálja. Ez a XX. század első felének világképe. Korunkban a tudás a legkeresettebb „nyersanyag”. A fejlett világ országaiban a tudásteremtésbe fektetett tőkeberuházások volumene meghaladja a fizikaitőke-beruházások nagyságát. Az új vagy hozzáadott érték teremtésében a tudásnak, a nemzetek és vállalkozások innovatív képességének van kitüntetett szerepe.

Jelzésértékű az, ahogy Magyarországon csökkentik az állami költségvetés hozzájárulását a felsőoktatási kutató-fejlesztő helyek (K+F helyek) finanszírozásához: a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2011 és 2014 között a hozzájárulás 51 milliárd forintról 44 milliárdra csökkent, ami nominálisan a 2007. évi költségvetési ráfordítással azonos. Az Eurostat adatai szerint az Európai Unió 28 tagállamában az összes K+F ráfordításnak átlagosan a 23, Magyarországon a 13 százalékát fordítják a felsőoktatási K+F helyek finanszírozására. Míg az EU országaiban az összes (úgynevezett számított) kutató- és fejlesztőállomány 38,6, addig Magyarországon 22,4 százalékát foglalkoztatják a felsőoktatási K+F helyeken. Az egyre szűkülő kutatási lehetőségek és kapacitások a hazai szakemberképzés minőségét és nemzetközi versenyképességét is rontják. Ezt felismerve évről évre tehetséges fiatalok ezrei távoznak az országból külföldi egyetemekre.

Ma a vállalkozói szférában az összes K+F ráfordításból (2014-ben 315,5 milliárd forint) a külföldi vállalkozások részesedése 62 százalék, 4,2 százalékponttal több, mint 2010-ben. A vállalkozói K+F beruházásokban meghatározó (2014-ben 76 százalék) a külföldi tulajdonú cégek szerepe. Az elmúlt öt év alatt nem sikerült enyhíteni a magyar gazdaságra jellemző – a hatékonyság, a termelékenység és versenyképesség terén megnyilvánuló – dualitáson. Valójában nem is volt ilyen cél. A kormányzat fejlesztéspolitikája a „versenyképes” bérszínvonalra alapozott külföldiműködőtőke-beruházások elnyerésére korlátozódott. Az elmúlt öt évben kialakított intézményrendszer működési zavarai, a gazdasági verseny gyengítése, az ad hoc piactorzító és jövedelemátcsoportosító intézkedések sokasága, a klientúraépítés stb. elsősorban a belföldi tulajdonú vállalkozások kockázatviselő képességét és innovációs aktivitását gyengítették. Következésképpen ez a szektor – egy igen szűk, a nemzetközi piaci hálózatba bekapcsolódó innovatív réteg kivételével – nem volt képes lépést tartani az itt működő külföldi leányvállalatok technológiai-szolgáltatói követelményeivel.

Részben ezt tükrözik a K+F szolgáltatások (licencek, know-how-k stb.) külkereskedelmi forgalmának adatai. Míg 2010-ben a tudáskivitel az ilyen típusú behozatal (közel 192 milliárd forint) 52 százalékát fedezte, addig 2014-ben már csak a 44 százalékát (ez 334 milliárd forint volt, azaz megközelítően annyi, mint a vállalkozói szektor teljes K+F-ráfordítása). Ebben jelentős szerepet játszik a tudásimport-felhasználás ágazati szerkezetének további erőteljes eltolódása a járműgyártás – gyakorlatilag a személygépkocsi-gyártás – javára. Míg 2010-ben az ilyen típusú teljes behozatalnak a 46,6 százalékát, addig 2014-ben már a 62 százalékát szívta fel a járműgyártás. Ebben az iparágban a tudás behozatalának tudásexporttal való fedezettsége a 2010. évi, eleve igen gyenge 16 százalékról 12 százalékra csökkent. Ez azt jelenti, hogy a hazai kibocsátásban és exportban egyre nő a külföldi eredetű hozzáadott érték aránya, és csökken vagy nem növekszik a belföldi eredetű új érték aránya. Márpedig minden ország a belföldi, tehát a hazai eredetű és a nemzet gazdagodását szolgáló hozzáadott érték volumenének és arányának a növelésére törekszik. Nagy biztonsággal megjövendölhető: minél korszerűbb, intelligensebb személygépkocsik gyártására állnak át az itt működő külföldi tulajdonú vállalkozások, a kibocsátásban és az exportban annál nagyobb arányúvá válik az importált komponensek és intelligencia, azaz tudás részesedése – legalábbis a jelenleg adott peremfeltételek változatlansága mellett.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) statisztikai adatai arról tanúskodnak, hogy a Magyarországétól eltérő peremfeltételek között a járműgyártásban és a járműkivitelben is van lehetőség a belföldi hozzáadott érték arányának növelésére és magasabb szintjének elérésére. A magyar járműexport belföldihozzáadottérték-tartalma mintegy 38 százalék. Ausztriában 57,5, Csehországban közel 50, Izraelben 75 és Szlovákiában 39,7 százalék. Az export belföldi hozzáadott értékének aránya nemzetgazdasági szinten is elmarad a magyarországihoz hasonló nyitottságú kis országok kivitele belföldi hozzáadott értékének arányától. Ebben az is szerepet játszik, hogy ezek a kis országok az „iparosításnak” a magyarétól eltérő útját járják. Nevezetesen annak a felismerésnek a gyakorlatba való átültetéséről van szó, hogy a technológiaintenzív gyártást a tudásintenzív szolgáltatásokkal kombinálják. Márpedig ez utóbbiak hozzáadottérték-teremtő képessége rendszerint meghaladja a gyártás, a „munkaalapú” termelés értékteremtő kapacitását.

E szerkezeti tényezők jelentős szerepet játszanak annak a termelékenységi szakadéknak a konzerválásában, amely egyrészt a belföldi cégeknek és az országban működő leányvállalatoknak, másrészt a magyar nemzetgazdaságnak és az EU tagállamainak átlagos termelékenységi szintje között kialakult. Feltételezésem szerint Róna Péter, a Magyar Nemzet Szalon vitaestjének előadója ebben az értelemben beszélt az ország jobbágyosodásáról.

A szerző közgazdász