Azt, hogy nálunk az igazságszolgáltatás csak jogszolgáltatás, ma már szinte minden állampolgár tudja, és saját konkrét ügyében is így éli meg. A magasztos alaptörvényi követelmények a gyakorlatban elbuknak, lényegében nem sokat érnek. A józan ész és a közjó mint alkotmányos alapkövetelmények a jogalkalmazásban, továbbá az észszerű határidő és a tisztességes eljáráshoz való jog követelménye a gyakorlatot tekintve egészen megmosolyogtató. Ez pedig tragikus következményekkel járhat, különösen ami az államhatalom intézményeibe vetett közbizalmat illeti.
A nem éppen a szívem csücskének számító Tamás Gáspár Miklóssal készített, a Magyar Nemzet hasábjain megjelent interjú rideg, kijózanító megállapításaival egyetértve ki kell mondanom, hogy a képmutatás az állami élet, s benne a bírói jogszolgáltatás mindennapi jellemzőjévé vált (tisztelet a kevés kivételnek). Ennek okai sokrétűek, de nem vitatható egyes nagy társadalmi visszhangot kiváltó, az emberek idegeit borzoló, sokszor a józan ésszel is szembemenő bírósági ítéletek tekintélyromboló hatása.
Két egymástól eltérő anyagi és eljárási jogi ügy, majd a belső szakmai konferencián elhangzottak kiszivárgása még borúsabbá tették az összképet. Talán kevesen gondolják, de a vörösiszapper mint büntetőügy, illetve a devizahitelesek évek óta tartó bírósági kálváriája számos hasonlóságot mutat. Noha teljesen eltérő tárgyú és felelősségi rendszerű ügyekről van szó, mindkettő azt az alapkérdést veti föl, hogy vajon a bírói gyakorlat – amikor ilyen súlyú esetekről van szó – mennyiben tudja érvényre juttatni a jog feltétlen uralmát, a közjó érvényesülését. A kérdés azért aktuális, mert jól látható, hogy ezekben az ügyekben nem a józan ész győzedelmeskedik. Amikor a bírói „meggyőződést” nem kizárólag szakmai érvek motiválják, hanem valami más – lásd a tárgyalótermen kívüli megnyilatkozásokat! –, az súlyos etikai kérdéseket vet föl.
Vajon mi motiválhatta azokat, akik a vörösiszapperben hozott elsőfokú, valamennyi vádlottat felmentő ítélet kapcsán a másodfokú döntés előtt külön szakmai fórumot szerveztek az elsőfokú ítélet szakszerűsége, megalapozottsága védelmében? A hatályon kívül helyezést követően e fórum résztvevőinek egyike – az illető már nyugdíjas – az ATV-n tovább védte a védhetetlent. Olyan paneleket hallottunk tőle, hogy „minden ítéletnél lehet jobb ítéletet írni”. De a döbbenetes az volt, amikor élő adásban bizonyos politikai óhajokról, elvárásokról beszélt, méghozzá olyan összefüggésben, hogy az ítélet attól függ, hogy az ügyet melyik bíró tárgyalja! Készséggel elfogadom, hogy amikor már nincs szolgálati viszonyban, kötetlenül és kötelezettségek nélkül beszél, no de ilyeneket? Hová jutottunk? Vajon arról van szó, hogy az aktív korában szerzett tapasztalatait most már bátran kimondja, vagy csak vagdalkozik?
Ami a másik ügyet illeti: a Pécsi Törvényszéken a devizahiteles-perek gyakorlatával kapcsolatos szakmai tanácskozáson elhangzottak méltatlanok a bírói karhoz. Alapjaiban kérdőjelezik meg a legfontosabbat, a bírói pártatlanságot. Az ítélőtábla elnökének nyilatkozata nemhogy nem tisztázta a helyzetet, hanem súlyosbította. A Kúria vezetői pedig hallgatnak. Másképp beszélünk talárban a tárgyalóteremben, és másképp azon kívül?
Kinek jó ez? Vagy a jogállam csupán egy fikció?
A szerző ügyvéd
