A kormánypárti politikusok rendre arra biztatnak minket, hogy vegyünk magyar árut – ami abszolút támogatandó cél. Lehetőség szerint magam is így teszek (például a tej, a zöldség vagy a bor esetében), ám nyugodtan merjük újra és újra kimondani: attól, hogy egy áru magyar, még nem biztosan jó is. Ennek kimondása pedig ne minősüljön már hazaárulásnak, éppen ellenkezőleg.
Jellemző történet, haltermeléssel foglalkozó ismerősöm mesélte, hogy az osztrák, német vagy francia tulajdonban lévő kereskedőláncok milyen magas szintű minőségi követelményeket támasztanak – nagyon helyesen – velük szemben. Az ismert magyar üzlethálózatok vezetői viszont általában egyáltalán nem tartanak igényt a magyar halkészítményekre, illetve egyikük konkrétan úgy fogalmazott, hogy „a parasztoknak úgyis mindegy”, mit esznek. Ez csak egy példa a sok közül. Vagyis amikor – gyakran okkal – becsméreljük a külföldi gyártókat és kereskedőket, nézzünk kicsit körül idehaza, gondoljunk abba bele, hogyan állna ma a tömegek számára megfizethető élelmiszerek piaca, ha nem lenne verseny? Fontos és kívánatos cél, hogy a valódi minőséget – elérhető áron és mennyiségben – előállító magyar cégeket helyzetbe hozzuk, de előbb készüljenek is tömegével olyan termékek, amelyeket érdemes megvásárolni. Az igazi hazafiság nem a nagy szavakban, a politikai taktikázásban rejlik, hanem a tettekben. Ahhoz, hogy a magyar termékek támogatása érdekében jó irányba induljunk el, alapvetően át kellene gondolni a kormányzati stratégiát, mindenekelőtt elfeledve a minőség helyett gyakran inkább hamis nosztalgiára és mítoszokra épülő jelenlegi hungarikumrendszert.
Jót és jól, ebben áll a nem is olyan nagy titok.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!