Hány rendes párt kellene?

Ahol nincs érdemi vita a célok helyességéről, ott a politika puszta üzletággá fajul.

A demokrácia nyilvános vita a közcélokról. Ahol a közcélokat nem nyilvános vitában állapítják meg, hanem elrendeli őket a mindenkori többség felhatalmazására (saját elhivatottságára, a történelmi szükségszerűségre vagy bármi egyébre) hivatkozó kormányzat, ott nincs demokrácia, ott lakossági eligazítás van, szájbarágás és közlehallgatás.

Mindenkinek van véleménye arról, hogy számára mi volna a jó. Az emberek többségének arról is van többé-kevésbé megalapozott elképzelése, hogy annak a közösségnek, amelyhez tartozik, mi volna a jó. Ahol nincsenek ilyen közösségek, ott persze demokrácia sem lehetséges, de ezzel most nem foglalkozom, mert ott újságot írni sem érdemes. A vitatkozó és okosan mérlegelő (szakszóval: deliberatív) demokrácia épp ezért mindig lokális: egymást ismerő, közös érdekeiket felismerő emberek egyezkedésén alapul, illetékességük jól körülhatárolható körében. Országos ügyekről pedig azok vitatkozhatnak egy demokráciában, akik álláspontjuk képviseletéhez így vagy úgy elnyerték honfitársaik bizalmát. Ennek elemi feltétele, hogy lehessen tudni róluk, egyáltalán mit képviselnek, ebben nagyon is igazat kell adnom Pápay Györgynek (Kell egy rendes párt, Magyar Nemzet, 2017. április 1.). Hozzáértésük biztosítéka pedig maga a nyilvános vita: ez az egyedüli eszköz, amely képes kirostálni a tudatlanokat, a nagyszájúakat és azokat, akiknek mások számára nincs elfogadható mondanivalójuk.

Szavazatokat szerezni, azt persze lehet másképpen is – úgy könnyebb. Ahol ugyanis nem folyik érdemi vita a célok helyességéről, vagy a vitában napvilágra került igazságnak nincsenek következményei, ott a politika olyan üzletággá fajul, amelyben készpénzt váltanak szavazatokra, hogy aztán a szavazatokat ismét készpénzre váltsák, bőséges haszonnal. A magyar parlamentben semmilyen pártok ülnek.

A Fidesz elszántan képviseli a köré gyűlt klientúra vagyonosodását, amit összetéveszt egy új középosztály létrehozásával. Keresztény nemzeti ideológiájának annyi köze van a kereszténységhez és a modern nemzeteszméhez, mint az Iszlám Államnak Mohamed prófétához. Amit biztosan tudhatunk róla, hogy nem konzervatív párt, mert nem ismeri el a törvények hatalmát a törvényhozók felett: az ország törvényes rendjét naponta szabdalja-idomítja pillanatnyi érdekéhez. Kormányzásának öncélúságát Orbán Viktor honvédő szájháborúi leplezik, a nyugati világ, a civilek, a migránsok, Soros György, bárki ellen. Veszélyben a haza: ilyenkor nincs helye a programokról szóló fecsegésnek, ütni, ütni kell.

A láthatatlan Kereszténydemokrata Néppártról ugye nincs mit beszélni. A szocialista utódpárt pedig fénykorában sem tudott felmutatni több baloldaliságot, mint hogy a kádárkori elit átmentésével együtt őrizgette az államszocializmus bürokratikus ellátórendszereinek maradékát, valamint az egyenlőségpárti retorika elavult patronjait. Nem véletlen, hogy erről már senkinek nem jut az eszébe semmi, a saját vezetőinek sem. A szociáldemokráciát hitelesen Kéthly Anna mellszobra képviseli a Wesselényi utcában. A Gyurcsány-show, amit DK-nak neveznek, handabandázással próbálja feledtetni, hogy miniszterelnökként a műsorvezető nagyjából ugyanazt szerette volna megcsinálni, ami a mostaniaknak sikerült: az országot szétprivatizálni a cégtársak és elvbarátok között, mondjuk lényegesen nagyobb külföldi tőkerésszel, gumilövedékekkel és szociálliberális szólamokkal.

A nem-lehet-tudni-hogy-milyen politika konjunktúrájáról mondottakat látványosan igazolja a Jobbik is. Számomra közömbös, hogy egy durván rágalmazó és gátlástalanul gyűlölködő, rasszista csapat próbálja most szalonképessé tenni magát, vagy fordítva, egy elvtelen politikus építette karrierjét az elárult vidéki Magyarország végső elkeseredésére. Sem a zsigeri indulatok felkorbácsolása, sem a cinikus marketingstratégia nem számít politikai programnak.

És igen, ott van még az LMP. Ők lehetnének a legkönnyebben valamilyenek: az új század új kihívásának megfelelő ideológia képviselői. Lehetnének, mondom, ha el tudnák végre dönteni, hogy az ökológiai politika itt és most mit jelent. Akkor a választók is eldönthetnék, hogy kérnek-e belőle. A Kárpát-medencét (is) sújtó környezeti katasztrófa mindenesetre nekik dolgozik.

A párt alapítója, Schiffer András ugyancsak az április 1-jei lapszámban elengedhetetlennek tartja a politikusok világnézeti elkötelezettségét a XXI. században is, csakhogy ezt Pápay Györgyhöz hasonlóan érti: színt kell vallaniuk, vajon bal- vagy jobboldaliak? Schiffer szavaival: melyik oldalon állnak a tőke és a munka nagy konfliktusában. Ezen a ponton a Túl a huszadik századon című cikk szerzőjének sajnos nem sikerült túllépnie a XX. századon, sem a történelmi materializmus örökségén, amely a politikai ellentéteket gazdasági fogalmakkal írja le. Márpedig többé nem a nemzetközi munkásosztály áll szemközt a világkapitalizmussal, hanem – ezt a szerző is világosan látja – az önrendelkezés jogáért küzdő kisebb és nagyobb közösségek védekeznek a nemzetek feletti hálózatokban összpontosuló (politikai, gazdasági, információs) hatalommal szemben. Védik a közszabadsággal együtt az egyéni kezdeményezés szabadságát, a magántulajdont – horribile dictu a méltányos piaci verseny szabadságát is védeniük kell, ha egy csepp eszük van, éspedig a cégbirodalmak túlhatalmától nem kevésbé, mint a nemzeti vagy szocialista jelszavakkal, olykor éppen nemzetiszocialista jelszavakkal fellépő helyi diktatúrák ellenében.

Ám a közösségeket és az ő nélkülözhetetlen létforrásaikat védelmező zöldek, a közösségelvű (szakszóval: kommunitárius) konzervatívok és az újbaloldaliak könnyen egy oldalon találhatják magukat: harcban egyrészt a tekintélyelvű állami abszolutizmussal, másrészt a szabadkereskedelminek csúfolt kényszerintézmények globális rendszerével. De ez az oldal – erre szerettem volna felhívni a figyelmet – többé nem lesz sem bal, sem jobb, mint ahogy ellenfeleik azonosításában sem segítenek már e túlhaladott megjelölések. Attól kezdve, hogy az igazságos elosztás követelése helyébe a közjó keresését és az élet minőségének védelmét állították – azaz Marxot Arisztotelészre cserélték, ahogy azt az úgynevezett social ecology atyja, Murray Bookchin tanácsolta –, a politikai küzdelemben a választóvonalak máshová kerülnek. Ha a központosítás és a technokrata uralom régi ellenfelei – a közösségelvű anarchistáktól az értékkonzervatívokig – képesek túllépni előítéleteiken, új szövetségesekre lelnek egymásban. Ettől persze még nem kell, hogy egyet is értsenek, sőt. Inkább vitatkozzanak. Alakíthatnának mindjárt három „rendes” pártot is.

De vitatkozni csak úgy lehet, ha előbb valamiben egyetértésre jutottunk. A szavak értelmében legalább. Meg abban, hogy érdemes meghallgatnunk egymást. Ez olykor meglepő eredményekre vezet: kiderülhet, az ország jövőjét meghatározó kérdésekben, ha csak „a dolgot magát” nézzük, a küzdő felek együtt kereshetik, esetleg meg is találhatják a közös nevezőt. Szerintem ezzel kezdődik „a politika értelmének helyreállítása”. (Schiffer megtisztel azzal, hogy cikkében rendre az én kedvenc szófordulataimmal él. Gyakorló politikusként pedig következetesen ellenállt az LMP-re nehezedő jobb- és baloldali szívóhatásnak. Az értelmes egyet nem értésnek ezek szerint köztünk is megvan az alapja.)

A rendes pártok azonban nem a semmiből születnek. A rendszerváltozás után a magyar értelmiség maga adta fel hagyományos közéleti szerepét, még az értelmiség elnevezés is gyanússá vált, valljuk be, nem is ok nélkül. Jöttek a szellemi holdudvarok és szekértáborok, jöttek a másodvonalbeli „szakemberek” és megmondóemberek. Mindez azt jelentette, hogy egy roppant veszélyes történelmi pillanatban a szellemi kezdeményezést a pártoknak engedtük át. Ki-ki arra a pillanatra várt, amikor az ő pártfelekezete kerül hatalomra, hogy akkor végre vita nélkül, a tőle másként gondolkodókat a döntéshozatalból kirekesztve valósítsa meg kedvenc elképzeléseit – már akinek volt. Pártja, elképzelése. Innentől kezdve a történet túlontúl ismerős, nem ragozom tovább, megtettem épp elégszer.

A lövészárkokon átnyúló párbeszéd értelmét igazolta a minap a Karátson Gábor Kör széles összefogással készült, Közös nevező címen nyilvánosságra hozott javaslata is, amely az oktatáspolitikai konszenzus lehetséges alapelveit tartalmazza. (Függetlenítenék a pártoktól az oktatáspolitika alapelveit címen a Magyar Nemzet online felületén is olvasható.) Meglátjuk, mi lesz a sorsa. Aggályos persze, hogy ha szakpolitikai kérdésekben az értelmes vita keretei közös megegyezéssel kijelölhetők, mi fogja igazolni a mindenkori hatalom öncélú eljárásait. Milyen alapon vívjuk majd tovább öröklött jelmezekben a kulturkampf nagy csatáit?