Úgy gondolom, minden olyan ember, aki felelősséget érez a politikai közélet iránt, tisztában van azzal, milyen jelentősége van a májusi európai parlamenti választásoknak. Jómagam egyszer már kinyilvánítottam a véleményem e kérdéskörről (Magyar Idők, 2018. szeptember 14.), ám a téma fontossága arra késztet, hogy ezúttal más látószögből is megtegyem.
Az uniós választásokról szóló, az utóbbi hetekben megjelent írások nagy része azt emeli ki, hogy a választások legfőbb tétjét az illegális és tömeges migráció kapcsán kialakított ellentétes álláspontok jelentik: az, hogy e jelenséget elfogadjuk-e, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk. A legsúlyosabb, felszínen megjelenő dilemmát valóban ez a folyamat okozza. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy a migránsválság a jelenkori történéseknek csak külső törésvonalát jelenti, mögötte egy mélyebb, évszázadokra visszanyúló hasadás van.
Mikor ment végbe Európa lelkületében a végzetes törés, s milyen mélységekig húzódnak a repedések? Kézenfekvő lenne, ha a megroppanás időszakát a XVIII. század végére tennénk. Ekkor mennek végbe ugyanis azok a forradalmak – a francia forradalom, az első ipari forradalom –, amelyek alapvetően változtatták meg a kontinens arculatát. Ám mégsem ez az igazi mélyréteg. Oswald Spengler már továbbjut az elemzésben, amidőn a kultúrából a civilizációba való átmenetet és az ezzel járó törést épp ezekre az évtizedekre datálja. Noha időbeli tagolása jelentős éleslátásról tanúskodik, a változás végső alapját mégsem érinti.
A megroppanás oka ugyanis metafizikai természetű; azt a végzetes átalakulást jelenti, amikor az európai emberek a szuverén észre támaszkodva mindenhatónak kiáltják ki magukat. Egyszóval, veszik maguknak a bátorságot ahhoz, hogy önmagukat istennek tekintsék. A tragédia természetesen nem abban van, hogy a szuverén észre támaszkodnak, hiszen mi másra támaszkodhat a magát autonómnak tudó ember, mint a saját eszére, hanem az, hogy az emberi észt mindenhatónak tekintik. Bekövetkezik az ember istenné tételének, önistenülésének korszaka.