A klasszikus Európa tönkretétele

A migránsválság a jelenkori történéseknek csak külső törésvonalát jelenti, mögötte egy mélyebb, évszázadokra visszanyúló hasadás van.

Egyik táborból a másikba költöztetik a bevándorlókat a túlzsúfoltság miatt Fotó: Elias Marcou Forrás: Reuters

Az alaphangot azok a forradalmárrá átvedlett filozófusok adták meg, akik az egyik legkártékonyabb emberfajta megtestesítői. Ha a filozófus kvázi révületbe esik, és lelki szemei előtt valamely eldugott padlásszobában megjelenik az igazi, a tökéletes emberi társadalom víziója, nos, az önmagában még ártalmatlan. Ám ha már külső eszközt is talál valamely forradalomban ahhoz, hogy idealisztikus rögeszméit tűzzel-vassal terjessze, az már komoly aggodalomra ad okot. „Be akarjuk teljesíteni az emberiség sorsát, valóra váltjuk a filozófia ígéreteit” – szónokolt patetikusan Maximilien de Robespierre a konventben 1794 februárjában.

Igazán kár, hogy e magasztos célkitűzés egyik nélkülözhetetlen eszköze épp a nyaktiló volt. Alatta annyira iszamóssá vált a talaj azok vérétől, akiknek fejüket vették, mivel nem kértek a számukra erőszakkal felkínált szabadságból, hogy már a szerkezet is inogni kezdett. Hasonlókat vizionált Nicolas de Condorcet is fő műve zárósoraiban az idő tájt, amikor is halálra keresték a jakobinusok, de inkább megmérgezte magát, hogy ne kerüljön élve a szabadság zsarnokainak kezére.

E pillanattól kezdve került Európa a haladásmámor őrületébe, amely immár több mint két évszázada tart. Fokozatosan döbbentek rá aztán arra, hogy a francia forradalom egészen másfajta valóságot szült, mint amilyennek következnie kellett volna a hagymázas jelszavakból; e valóságot mindmáig kapitalizmusnak nevezzük, a maga vonzó és rémséges oldalai­val együtt.

Majd feltűntek a színen az első szocialista tanok is, ezek már arra voltak hivatottak, hogy eme tökéletlen valóság fekélyeire találjanak gyógyírt. Ám idővel bebizonyosodott, hogy nem sokat érnek, mert utópista álmodozások – ezt állította róluk a magát tudományosnak nevező marxizmus, amelyről viszont az derült ki utólag, hogy még vaskosabb utópia, mint az azt megelőzők voltak. S ha az eredeti marxizmus nem tudta valóra váltani a filozófia ígéreteit, gondolták, megteszi azt korszerűbb mutánsa, a leninizmus! Ám ezúttal sem klappolt valami, tanúbizonyíték erre százmillió halott.

A progresszió győzedelmes menetének ezt követően sem lehetett megálljt parancsolni. A kolosszális fiaskót azonnal követte ama csodaszer, ami tényleg gyógyírt hoz minden bajra: a kultúrmarxizmussal fűszerezett balliberális tömegdemokrácia. A legfurcsább az egészben az, hogy a progresszió az egyik katasztrófából a másikba való zuhanást győzelmek sorozatának állítja be; ha kudarcot vall az egyik gyógymód, oda se neki, azt állítják, a rákövetkező biztosan megfelelő lesz.

Ideje azonban végre annak, hogy fény vetüljön a progresszió természetére is; ezúttal ne engedjük, hogy a semmiféle kötelezvénnyel nem bíró, hazugságokkal kibélelt ígéretek a jövő ingatag talajára lopakodjanak megint. Egyszer végre könyörtelenül állítsuk oda saját múltja mint a hajdani ígérgetéseinek tényleges következménye elé. Gómez Dávila írja: „Az eljövendő nevében gyakorolt kritika nevetségessé válik, mihelyt elérkezik a jövő.” S immár nem csupán az a kérdés, hogy a progresszió áldásosnak egyáltalán nem mondható tevékenysége következtében milyen lesz Euró­pa; kérdés az is, milyen lett.

A hajdani klasszikus Európa tönkretétele két szakaszban ment végbe. A romlás, a pusztulás alulról jött, nem kívülről; a francia forradalom által zászlóra tűzött egyenlőségmánia és a teljességgel félreértett, torz demokráciafelfogás jegyében az elmúlt századokban sor került az emberi létezés egész szövetét átható finom hierarchiák lebontására is, ezzel együtt a kiválóság megkülönböztetés nélküli diszkreditálására, a valódi teljesítményen nyugvó tekintély aláásására, legyen szó annak orvosi, tanári, színészi, családi vagy más formájáról. Az emberek közötti egyenlőség létrejött, de nem minőségileg magas, hanem alacsony szinten, a közönségesség szintjén. Mivel azonban az ember nem tud úgy élni, hogy fel ne tekintsen valaki nála különbre, a valódi tekintélyek helyén kialakult előbb a sztárok, majd a celebek kultusza.

A másik eseménysor kívülről következett be, amikor a szellemileg lebutított, magát reprodukálni már biológiailag sem képes európai emberre más kultúrák, vallások, etnikumok tízmillióit engedték rá, ennek utolsó fejezete a jelenlegi tömeges és illegális migráció. S itt jutunk vissza írásunk kiindulópontjához, a küszöbönálló európai uniós választások igazi tétjéhez: aki a bevándorláspárti erőkre szavaz, az egyszersmind a klasszikus Európa, a még fennálló európai kultúra tönkretételére is szavaz.

E pusztítás intellektuális báját az adja, hogy mindeközben teljes hangerőre állítják a humanista szólamokat, s most ugyanúgy az emberiség érdekeire hivatkoznak, mint hajdanán Robespierre és Condorcet. Ahogy Gómez Dávila írja: „Az a bűntett, amelyet az ember elkövetni készül, néha olyannyira félelmetes, hogy a nemzet mint kibúvó már nem elegendő – az emberiségre kell hivatkozni.” Ennek alapján megállapíthatjuk: az emberiség ellen elkövetett bűntettekre való hivatkozások csak abban az esetben jogosultak, ha odaállítjuk melléjük az emberiségre hivatkozó, annak nevében elkövetett bűntetteket is.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár