Kevés hős, sok kisember

Nagyjából ugyanazok, akik napjainkban azon kajánkodnak, hogyan merészel a magyar bolha „ráköhögni” Európára, gond nélkül kérik számon az 1944. március 19-i, általános ellenállás elmaradását.

Budapest, 2019. március 15. A nemzeti lobogó az 1848-49-es szabadságharc és forradalom kitörésének 171. évfordulóján az Országház elõtti Kossuth téren 2019. március 15-én. MTI/Bruzák Noémi Fotó: Bruzák Noémi

A közelmúltban, egy televíziós vitaműsorban egy erősen túlértékelt hazai médiaszemélyiség az 1920-as évekről azzal mondott metszőnek szánt kritikát, hogy „irredentizmus volt”. Íme, a történelmi látásmód teljes hiánya. Az adott korban és helyzetben a területi revíziót első számú és természetes igényként, célként élte meg az ország. Ebből adódóan külföldi, külügyi kapcsolataiban is az orientálta, honnan remélhet e törekvéshez hathatós segítséget.

Németország önmagától adódott szövetségesként. Nem azért, mert az alávalókat, a fajgyűlölőket, a nácikat választották elődeink – a Reich lényege sokáig nem mutatkozott meg, a franciák, a britek sem ismerték fel, Berlin 1936-ban még olimpiát rendezhetett, 1938-ban a nyugat megkönnyebbülten ajándékozta oda Hitlernek a cseheket –, hanem mert a németek is újra akarták rajzolni az európai határokat. Meg is tették, a mi üdvünkre is.

De előre nem látható, tragikus árat kellett fizetni érte, valós menekülési lehetőség nélkül. Mert a szakításhoz, az átálláshoz csak a taszítás volt meg, a vonzás a másik oldalról nem. Ellenoldali kormány és hadsereg nem nyújthatott ehhez Magyarországnak elegendő támogatást – a románokat 1944 augusztusában a szovjet tankok látványa vitte a helyes és hasznos útra –, az ország és vezetése örvénybe került, és sodródott, egészen 1944. március 19-ig.

Utána pedig elsüllyedt. Ezzel érkezünk el témánk második felütéséhez: az iszonyatos következményekben kinek mekkora a felelőssége? A megszállókkal mindenféle skrupulus nélkül együttműködő, akár túl is teljesítő politikai, állami, katonai vezetőké, hivatalnokoké felmérhetetlen és megbocsáthatatlan. Nem is bocsátottak meg nekik: az úgynevezett népbíróságok mintegy 27 ezer főt találtak bűnösnek, 322 halálos ítéletet hirdettek ki, és 146-ot végre is hajtottak. E számok még a vonatkozó német adatokat is felülmúlják, viszont elmaradnak a politikai (Bulgária) vagy zsigeri bosszúra épülő (Olaszország, Jugoszlávia) leszámolásoktól.

Nyilvánvaló, ezért olykor szándékos tévhit, hogy Magyarország nem nézett szembe a vétkeivel. Ez a vád „érdekes” módon egyébként is kizárólag jobboldali kormányok regnálása idején vetődik fel, 1994–98 és 2002–2010 között rendben lezártnak tűnt a múlt.

A „bűnös nemzet” bélyeget egyébként sincs okunk újra és újra, minden kerek évfordulón magunkra sütni. Mert bár egyesek fogalmazhatnak úgy, hogy egy ország asszisztált az iszonyathoz, közelebb áll a valósághoz és az emberi természethez, ha azt mondjuk: egy ország próbált túlélni. Mentette saját magát, a bőrét, a családját, azt a kicsit, ami még megmaradt neki. Elenyészően kevesen születnek hősnek. Ez fajtól, felekezettől függetlenül igaz.

Ezért, bevallom, én nemcsak a hetvenöt évvel ezelőtti, passzív keresztény kispolgárt értem meg, hanem azokat a zsidó honfitársaimat is, akik szerencsével, segítséggel, pillanatnyi bátor elhatározással valahol menedéket leltek, és ha ránéztek a mellettük kuporgó gyerme­keikre, inkább hálát adtak a sorsnak, és nem rohantak rá fegyverrel vagy puszta kézzel a németekre, a nyilasokra. Ha mindezt így végiggondoljuk, talán közelebb visz a megbékéléshez.

Zárásként, visszaugorva a jelenbe, még annyit: nagyjából ugyanazok, akik napjainkban azon kajánkodnak, hogyan merészel a magyar bolha „ráköhögni” Európára, gond nélkül kérik számon az 1944. március 19-i, általános ellenállás elmaradását. Pedig hetvenöt esztendeje nem különféle cikkelyek majdani esetleges hatályba léptetése fenyegetett, hanem tankok és hadosztályok rohanták le hazánkat.