Kevés hős, sok kisember

Nagyjából ugyanazok, akik napjainkban azon kajánkodnak, hogyan merészel a magyar bolha „ráköhögni” Európára, gond nélkül kérik számon az 1944. március 19-i, általános ellenállás elmaradását.

Budapest, 2019. március 15. A nemzeti lobogó az 1848-49-es szabadságharc és forradalom kitörésének 171. évfordulóján az Országház elõtti Kossuth téren 2019. március 15-én. MTI/Bruzák Noémi Fotó: Bruzák Noémi

Amint a kerek évfordulóra íródott fenti publicisztikánkban is olvasható, a hetvenöt évvel ezelőtti, 1944. évi március 19. vasárnapra esett. Csakúgy mint 1941-ben június 22. és december 7. Előbbi napon Németország támadta meg a Szovjetuniót, utóbbin Japán Pearl Harbort, azaz az amerikai flottát. Mindez nem a véletlen műve volt, hanem tudatos időzítés: hét végén nehezebben tér magához, lassabban mozgósít, még kiszolgáltatottabb és védtelenebb az áldozat.

Igen, az áldozat. Hiszen hazánk nem kérte, nem akarta, hanem megszenvedte a német megszállást. Horthyt csalárd ürüggyel rendelte Klessheimbe Hitler, ahol a kormányzó a valós okról értesülve kétszer is elhagyta a tárgyalószobát, végül harmadszorra azért hódolt be, mert azzal fenyegették: a keleti határunkon készenlétben várakozó román hadsereget is bevetik ellenünk.

Józan ésszel a megszállás minősítést nem is érdemes vitatni. Azt sem különösebben, miként fogadta a magyar lakosság és államszervezet az agressziót. Semmiképpen sem úgy, magától értetődően, helyenként heves lelkesedéssel, mint az osztrákok jelentős része 1938-ban az Anschlusst. Kár titkolni, nálunk is elcsattant egy-két taps, de lövés is dördült; általánosságban azonban sem az ünneplés, sem a tűzharc és az ellenállás nem volt jellemző, inkább az értetlenség, az apátia, a közöny. Ugyanezeken a hasábokon Veszprémy László Bernát híven idézi meg 1944. március 19-ét. Mi alább azt taglaljuk, mi vezetett idáig, és mi miért történhetett ezután.

Az első világháborút lezáró úgynevezett békerendszert már Ferdinand Foch francia marsall így árazta be: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre.” Mert a győztesek a veszteseket, közülük is leginkább Magyarországot, megalázták, tönkretették. Trianon keserveit szükségtelen ezredszer is részletezni, azt viszont nem árt hangsúlyozni, hogy annak megítélésében nem szakadt két részre az ország, hanem alig észlelhető kivételtől eltekintve egységes volt. Hogy mást ne mondjunk, a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország antológia Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes írásait is tartalmazta. Ez nem éppen a szélsőjobb.

A közelmúltban, egy televíziós vitaműsorban egy erősen túlértékelt hazai médiaszemélyiség az 1920-as évekről azzal mondott metszőnek szánt kritikát, hogy „irredentizmus volt”. Íme, a történelmi látásmód teljes hiánya. Az adott korban és helyzetben a területi revíziót első számú és természetes igényként, célként élte meg az ország. Ebből adódóan külföldi, külügyi kapcsolataiban is az orientálta, honnan remélhet e törekvéshez hathatós segítséget.

Németország önmagától adódott szövetségesként. Nem azért, mert az alávalókat, a fajgyűlölőket, a nácikat választották elődeink – a Reich lényege sokáig nem mutatkozott meg, a franciák, a britek sem ismerték fel, Berlin 1936-ban még olimpiát rendezhetett, 1938-ban a nyugat megkönnyebbülten ajándékozta oda Hitlernek a cseheket –, hanem mert a németek is újra akarták rajzolni az európai határokat. Meg is tették, a mi üdvünkre is.

De előre nem látható, tragikus árat kellett fizetni érte, valós menekülési lehetőség nélkül. Mert a szakításhoz, az átálláshoz csak a taszítás volt meg, a vonzás a másik oldalról nem. Ellenoldali kormány és hadsereg nem nyújthatott ehhez Magyarországnak elegendő támogatást – a románokat 1944 augusztusában a szovjet tankok látványa vitte a helyes és hasznos útra –, az ország és vezetése örvénybe került, és sodródott, egészen 1944. március 19-ig.

Utána pedig elsüllyedt. Ezzel érkezünk el témánk második felütéséhez: az iszonyatos következményekben kinek mekkora a felelőssége? A megszállókkal mindenféle skrupulus nélkül együttműködő, akár túl is teljesítő politikai, állami, katonai vezetőké, hivatalnokoké felmérhetetlen és megbocsáthatatlan. Nem is bocsátottak meg nekik: az úgynevezett népbíróságok mintegy 27 ezer főt találtak bűnösnek, 322 halálos ítéletet hirdettek ki, és 146-ot végre is hajtottak. E számok még a vonatkozó német adatokat is felülmúlják, viszont elmaradnak a politikai (Bulgária) vagy zsigeri bosszúra épülő (Olaszország, Jugoszlávia) leszámolásoktól.

Nyilvánvaló, ezért olykor szándékos tévhit, hogy Magyarország nem nézett szembe a vétkeivel. Ez a vád „érdekes” módon egyébként is kizárólag jobboldali kormányok regnálása idején vetődik fel, 1994–98 és 2002–2010 között rendben lezártnak tűnt a múlt.

A „bűnös nemzet” bélyeget egyébként sincs okunk újra és újra, minden kerek évfordulón magunkra sütni. Mert bár egyesek fogalmazhatnak úgy, hogy egy ország asszisztált az iszonyathoz, közelebb áll a valósághoz és az emberi természethez, ha azt mondjuk: egy ország próbált túlélni. Mentette saját magát, a bőrét, a családját, azt a kicsit, ami még megmaradt neki. Elenyészően kevesen születnek hősnek. Ez fajtól, felekezettől függetlenül igaz.

Ezért, bevallom, én nemcsak a hetvenöt évvel ezelőtti, passzív keresztény kispolgárt értem meg, hanem azokat a zsidó honfitársaimat is, akik szerencsével, segítséggel, pillanatnyi bátor elhatározással valahol menedéket leltek, és ha ránéztek a mellettük kuporgó gyerme­keikre, inkább hálát adtak a sorsnak, és nem rohantak rá fegyverrel vagy puszta kézzel a németekre, a nyilasokra. Ha mindezt így végiggondoljuk, talán közelebb visz a megbékéléshez.

Zárásként, visszaugorva a jelenbe, még annyit: nagyjából ugyanazok, akik napjainkban azon kajánkodnak, hogyan merészel a magyar bolha „ráköhögni” Európára, gond nélkül kérik számon az 1944. március 19-i, általános ellenállás elmaradását. Pedig hetvenöt esztendeje nem különféle cikkelyek majdani esetleges hatályba léptetése fenyegetett, hanem tankok és hadosztályok rohanták le hazánkat.