Amint a kerek évfordulóra íródott fenti publicisztikánkban is olvasható, a hetvenöt évvel ezelőtti, 1944. évi március 19. vasárnapra esett. Csakúgy mint 1941-ben június 22. és december 7. Előbbi napon Németország támadta meg a Szovjetuniót, utóbbin Japán Pearl Harbort, azaz az amerikai flottát. Mindez nem a véletlen műve volt, hanem tudatos időzítés: hét végén nehezebben tér magához, lassabban mozgósít, még kiszolgáltatottabb és védtelenebb az áldozat.
Igen, az áldozat. Hiszen hazánk nem kérte, nem akarta, hanem megszenvedte a német megszállást. Horthyt csalárd ürüggyel rendelte Klessheimbe Hitler, ahol a kormányzó a valós okról értesülve kétszer is elhagyta a tárgyalószobát, végül harmadszorra azért hódolt be, mert azzal fenyegették: a keleti határunkon készenlétben várakozó román hadsereget is bevetik ellenünk.
Józan ésszel a megszállás minősítést nem is érdemes vitatni. Azt sem különösebben, miként fogadta a magyar lakosság és államszervezet az agressziót. Semmiképpen sem úgy, magától értetődően, helyenként heves lelkesedéssel, mint az osztrákok jelentős része 1938-ban az Anschlusst. Kár titkolni, nálunk is elcsattant egy-két taps, de lövés is dördült; általánosságban azonban sem az ünneplés, sem a tűzharc és az ellenállás nem volt jellemző, inkább az értetlenség, az apátia, a közöny. Ugyanezeken a hasábokon Veszprémy László Bernát híven idézi meg 1944. március 19-ét. Mi alább azt taglaljuk, mi vezetett idáig, és mi miért történhetett ezután.
Az első világháborút lezáró úgynevezett békerendszert már Ferdinand Foch francia marsall így árazta be: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre.” Mert a győztesek a veszteseket, közülük is leginkább Magyarországot, megalázták, tönkretették. Trianon keserveit szükségtelen ezredszer is részletezni, azt viszont nem árt hangsúlyozni, hogy annak megítélésében nem szakadt két részre az ország, hanem alig észlelhető kivételtől eltekintve egységes volt. Hogy mást ne mondjunk, a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország antológia Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes írásait is tartalmazta. Ez nem éppen a szélsőjobb.