Kudarc vár az ellenzéki összefogásra

Most kezd igazán nyilvánvalóvá válni, hogy mekkora – valószínűleg végzetes – politikai hiba az ellenzék részéről, hogyha összehozzák a teljes összefogást.

Az ellenzéki pártok a Parlament előtt buzdítottak lázadásra Fotó: Teknős Miklós

Most kezd igazán nyilvánvalóvá válni, hogy mekkora – valószínűleg végzetes – politikai hiba az ellenzék részéről, hogyha összehozzák a teljes összefogást. Így ez most már a Fidesz érdeke is.

A hatalom választásokon történő megszerzése művészet. A kormányzás képessége és gyakorlata pedig tudomány. A baloldal az elmúlt harminc évben egyedül a hatalom megszerzé­sében árult el némi tehetséget, kétszer is vissza tudták szerezni a kormányzás lehetőségét, mindkétszer demokrácián kívüli eszközökkel is.

1994-ben az elementáris erejű nosztalgiaszavazás, a továbbélő titkosszolgálati hálózatok, valamint a 90 százalékos sajtófölényük következtében, 2002-ben pedig szintén a teljesen abszurd sajtófölény és némi választási csalás segítségével, amihez a még akkor is élő hálózatok alaposan hozzájárultak.

2006-ban pedig nemes egyszerűséggel az államháztartási adatok meghamisításával és osztogatással maradtak hatalmon. De kormányozni a szó objektív értelmében egyszer sem kormányoztak, azt hitték – mint ahogy Gyurcsány Ferenc is –, hogy elég, ha miniszterelnök úrnak szólítják az embert, a többi megy magától.

A baloldalnak és a liberálisoknak ugyanis már akkor sem volt semmiféle olyan elképzelésük a valóságról, amiket a kormányzáshoz érdemben fel lehetett volna használni.

Különben is, a baloldal mindig a hatalom megszerzésére koncentrálta az erőforrásokat, szakértői háttere nem kormányzás- és működtetéscentrikus, hanem ideológiailag elkötelezett világmegváltók és színes fantaszták gyülekezete. Ezért „forradalmárok”, mert azt hiszik, hogy egy lázadással és elitváltással egyszerre minden megoldható, a világnak csak két állapota létezik: a rossz, amikor nem ők vannak hatalmon, és a jó, amikor ők.

2019-re az ellenzék nagyon különböző ideológiájú, de egyöntetűen szélsőséges és egymással egyébként kiáltóan nem kompatibilis csoportjait egy táborba fújta Soros György és az EU pénze, illetve a liberális sajtó és értelmiség voluntarizmusa. Ezeknek a csoportoknak a „forradalmi” együttműködése ­szociológiai és pszichológiai lehetetlenség, hatékony kormányzati együttműködésről nem is beszélve.

Az utcai támogatottságuk látványos csökkenése, illetve a közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy gyakorlatilag nem történt semmi döntő jelentőségű az elmúlt négy hónapban, csak annyi, hogy az ellenzéki politikusi elit minden tagja rengeteget veszített a személyes hitelességéből. És az ellenzék megint sikeresen felháborította a fideszes szavazókat és rettentette el a semleges szavazókat, akik benyomások, a kormányzóképesség látszata vagy a nekik szóló személyes ígéretek mentén szavaznak.

Az ellenzéki nagykoalíció – a nyilastól az ultraliberálisig – magára húzta a kevert népességű, inkább iszlám jellegű Európai Egyesült Államok rémálmát, miközben nincs semmi mondanivalója a magyar jövőről. Tisztán látszik, hogy jelenlegi sajtófölényük már nem elég ahhoz, hogy a nyilvánvaló propagandahazugságokat olyan sikerrel hitessék el a társadalommal, mint mondjuk 2006-ban.

Vagyis komoly gazdasági válság nélkül nem lehet reményük arra, hogy esélyük legyen egy országgyűlési választáson. Ennek a gárdának nincsenek valódi esélyei, és ezt már a gazdáik is tudják.

Viszont azt talán jól látják, hogy az önkormányzati politikai térképen szerezhetnek pozíciókat, ha nem kapnak ki nagyon a májusi európai parlamenti voksoláson. Erre vonatkozólag viszont semmi ötletük nincs, még annyira sem futja, hogy tiltakozzanak Gyurcsány Ferencné Dobrev Klára ellenzéki vezetővé, miniszterelnök-jelöltté történő felépítése ellen, aki a kommunista árnyékállam talán utolsó képviselője.

A gyengébben teljesítő fideszes önkormányzatok némelyikében egy ellenzéki összefogás sikeres lehet és a demokrácia közvetlen logikájából következően helyes is, ha a nem jól kormányzó helyi vezetéseket lecserélik.

Ez azonban nem elég, a helyi közösségeknek alkalmas, nem ideológiailag fanatizált polgármesterekre és többségekre van szüksége, akik csupán erőforrásként használják a településüket az országos politikai ambícióikhoz.

Botka László és Márki-Zay Péter példája megmutatta, hogy a jelenlegi politikai helyzetben nem lehet felelős önkormányzati vezetőként országos politikát csinálni. Az összellenzéki győztes polgármesterek, ha lesznek, csak újabb országos ambíciókkal rendelkező önjelöltekkel terhelik meg majd az ellenzéket, egy rakás új miniszterelnök-önjelölttel. Pedig eddig is van már nekik elég, egyedül ebben állnak jól.

Ezzel a módszerrel valószínűleg megnyernek néhány megyei jogú és néhány közepes méretű várost, ha a csillagok állása kivételesen kedvező lesz. És talán halovány többséget szereznek Budapesten, habár a főpolgármesterséget akkor sem fogják megszerezni.

Felkerülnek „összellenzékként” a politikai térképre. És? Olyan pártoknak és embereknek kell majd együttműködni politikailag ellenérdekelt környezetben, amelyek között az együttműködési kényszer nem elsimítja, hanem egyenesen felerősíti a konfliktusokat, az érdekellentéteket. Közösen kellene olyan helyhatóságokat kormányozniuk, amelyeket a Fidesznek sem sikerült, jelentős részben azért, mert az adott települések társadalmi struktúrája, gazdasági állapota az országos átlagnál sokkal rosszabb.

Vajon hány jelentős önkormányzatnál fog ez sikerülni, úgy, hogy az egyéni kerületekben egy csomó független jelöltet lesznek kénytelenek támogatni, akik tényleg függetlenek?

Ebből az egészből a borítékolható vereségen kívül az jöhet még ki, hogy a 2022-es választásoknak sok általuk romosra kormányzott önkormányzattal fognak nekifutni.

Minden olyan politika halálra van ítélve, amely nem vet számot azzal a helyzettel, amelybe siker esetén kerülne az ellenzék. Az ellenzéki összefogás nem eszköz, hanem végcél és politikai értelemben nem következik belőle semmi, akkor sem, ha véletlenül választási részsikereket eredményezne.

Ennek a társaságnak egyszerűen nincs esélye olyan közös programot ajánlania a magyar választóknak, amely nem fenyegeti azzal a lakosság jóval több mint a felét, hogy a brüsszeli elit és a migránsok, valamint az LMBTQ-közösség elvárásai szerint kellene átrendeznie az életét.

A szerző szociológus