Mérgez a brüsszeli kettős mérce

Amikor Magyarország helyéről, jövőjéről, európai érdekérvényesítési stratégiáiról gondolkodunk, tudnunk kell azt, hogy mi a most folyó szellemi küzdelem lényege.

Fotó: JULIEN WARNAND Forrás: Reuters

Ez a helyzet változott meg a 2008-as nagy gazdasági krízis kibontakozásával. A válság csökkentette a gazdagok készségét a szegények támogatására, megrengette az unióba, a közös európai cselekvőképességbe vetett hitet, az illúziókat a Nyugat képességeiről. Alapvető piaci tabuk omlottak össze, és maguk alá temették a gazdasági biztonságot, megingott a nyugati jóléti állam modellje.

Az újabb válság, a 2015-ös nagy bevándorlási és terrorhullám újabb lökést adott ennek és az általános biztonság, a hagyományos európai életmód összeomlásának rémképével fenyegetett. Bebizonyosodott, hogy a világról, az életmódról, a nyitott társadalomról jólét idején alkotott ideológiák nem tudják – és gyakran nem is akarják – megvédeni társadalmainkat a külső veszélyektől. Elveszítették szellemi fogódzóikat, feladták civilizációs, kulturális céljaikat, elfelejtették egykor oly bámult önvédelmi képességeiket.

A kommunizmusból a demokráciába átlépett új uniós tagoknak az elmúlt időszak a válságokkal egyidejűleg az öntudatra, az önmagunk erejére ébredés időszaka volt. Felocsúdtunk. A Nyugat receptjeinek a mindenhatóságában való csalódás felértékelte a saját történelmi tapasztalatunkba, a józan észbe vetett hitet, a közös európai cselekvés, válságkezelés szemmel látható eszköztelensége, ötlettelensége, tehetetlensége, a múlt rutinjaiba való beleragadása pedig a nemzeti cselekvés, az önálló megoldások értékét és fontosságát.

A szolgai kopírozás ideje lezárult. Eltanultuk a technikát a régiektől és új szövetségeket kezdtünk építeni, az addig kizárólagos Nyugat–Kelet befolyásolási irány arányai módosultak, a közösség dinamikája megváltozott.

Ma már a mi térségünk Európa növekedésének motorja, míg a régi mintaországok egyre több válságjelenséget produkálnak, szemmel láthatóan egyre idegesebbek, zavartabbak, tanácstalanabbak. A hibát persze nem magukban, hanem bennünk keresik. Elkezdtek a szerintük helyes útról elbitangolókra, saját lábra állni akarókra, a másolást feladókra fenyegetéssel, kényszerítéssel, pénzmegvonással nyomást gyakorolni. Egyre több mindenbe bele kívánnak szólni, olyan ügyekbe is, amelyek korábban csak ránk tartoztak, például abba, hogy kivel kívánunk saját hazánkban együtt élni.

A nyugati elitista rendszerek otthon persze már régebben kialakították az eljárásokat arra, hogy a népet, az embereket, a többséget miképp lehet távol tartani bizonyos döntésektől. Ezt jól láttuk a bevándorlással kapcsolatos hírek cenzúrázásánál.

A kormányzatban való bizalom alapja az állam cselekvőképessége. Az emberek nem támogatnak olyan kormányzatokat, amelyek csak arról tudnak beszélni, hogy valamit miért nem lehet megtenni. Mi láttuk már ezt Magyarországon, nem kívánunk oda visszamenni. Ideje ezt odaát is megtanulni. A polgárok bizalmát nem szövegeléssel, hanem cselekvéssel lehet visszaszerezni Európában.

Az egyes európai intézmények az elmúlt években egyre inkább egy szűk politikai ideológiát jelenítenek meg. Zavarja őket, hogy Magyarországon az emberek nem az ő tetszésüknek megfelelő baloldali vagy liberális kormányt választanak. Az unió egyes vezetői aligha viselkednek követendő példaként, amikor ignorálják az övükétől eltérő tapasztalatokat, mikor hivatalos beszédeikben Karl Marxot és Fidel Castrót éltetik, mikor intézményesítik a kettős mércét.

Világosan körülhatárolható, azonosítható intézményi, ideológiai, pártpolitikai önzések, bizonyos tagországok érdekei jelölik ki azt a mezsgyét, amelyek mentén a Magyarország, Lengyelország, Románia ellen folyamatban lévő vagy elindítandó büntető-, fegyelmezőeljárások haladnak. Az unióban ma rendre tetten érhető a nyugat–keleti befolyásolási viszony, kettős mérce, hiszen az eddigi kezdeményezések vagy az épp asztalon levő nyomásgyakorlási tervek nyíltan vagy burkoltan, de kivétel nélkül mind a kétezres években csatlakozott országok ellen irányultak.

Közben a nyugati példaországok önmagáért beszélő, önleleplező kettős mércével átsiklottak az úgynevezett sárga mellényesekkel szembeni franciaországi brutális fellépés, az osztrák elnökválasztás elcsalása vagy éppen a bizottság főtitkárának puccsszerű kinevezése, a Sargentini-jelentés szavazatainak jogsértő számolása felett.

A kettős mérce köztudomásúan és minden tapasztalat szerint az együttműködés, az egyenrangúság legfőbb ellensége. Mérgező. Aláássa a tagországok, a polgárok unióba vetett bizalmát. Hogyan higgyenek az emberek egy olyan hatóságnak, amely egyik tagját támadja ugyanazért, amiért a másikat megdicséri?

Amikor Magyarország helyéről, jövőjéről, európai érdekérvényesítési stratégiáiról gondolkodunk, tudnunk kell azt, hogy mi a most folyó szellemi küzdelem lényege; azé, amelynek egy ideje akarva-akaratlanul a közepén találjuk magunkat. Uniós tagságunk egzisztenciális jelentőségű számunkra, és ma már tudjuk, hogy határozott tervek, a küzdelem, a viták és konfliktusok vállalása, hatékony ellenerő nélkül nemzeti szempontjainkat, józan érveinket figyelmen kívül fogják hagyni.

A napnál is világosabb, hogy mit kell tenni: az Európai Egyesült Államok rémálmát az ­európai nemzetek megerősítésével kell megakadályozni. Tudjuk, hogy Európa nem lehet erős, ha nem erősek az őt alkotó nemzetek. Ennek a célnak az elérése érdekében magunk mögé kell utasítani az újonnan elszaporodott, utasítgató, szankcionáló, kényszerítő, kettős mércére alapuló és parancsolgató uniós módszereket. Ideje visszatérni az egyenjogú európai nemzetek szabad együttműködéséhez, ahhoz, amely a közelmúltban oly sok sikert hozott Európának.

Európa csak erős nemzetekre alapozva őrizheti meg békéjét, páratlan befolyását, erejét és gazdagságát. Amikor Magyarország ezért harcol, akkor azt egész Európa érdekében teszi.

A szerző néppárti európai parlamenti képviselő