És mit ígér Tusk? Hogy talán sikerül majd Brüsszelben elhalasztani vagy egy évre felfüggeszteni azokat a korlátozásokat, amelyek nemcsak Damoklész kardjaként lebegnek fölöttünk, de akadályozzák is a hazai energiaforrások fejlesztését.

Miközben a világ más, erős gazdaságai mélyítik az energiaforrásaikat, Európa egyhelyben toporog. Pedig Lengyelországban, Lublin környékén hatalmas, jó minőségű és olcsón kitermelhető feketeszén-készletek találhatók, a Ruhr-vidékhez vagy a Donyec-medencéhez mérhetők. De sem a kőolaj, sem a földgáz nem tud bekerülni gazdaságaink körforgásába, hogy erősebbé tegyen minket, és segítse gazdaságaink diverzifikálását a fojtogató brüsszeli szabályozások miatt. Amiket legfeljebb időnként lazít egy kicsit, amikor kiderül, hogy a „zölddzsihádjuk” egyszerűen tönkreteszi a gazdaságokat, és katasztrófát jelent a családok rezsiköltségére nézve.

Ugyanez a helyzet a migránsok kötelező befogadásának mechanizmusaival is: ahelyett, hogy ezeket a szabályozásokat kidobnánk a kukába, és az Orbán által kezdeményezett, majd Trump által elmélyített szigorú határvédelmi politikát követnénk, inkább ilyen-olyan módosításokat, időleges mentességeket vezetnek be – akkurátusan Tusk és Magyar Péter választási naptárához igazítva –, de az alapelv ugyanaz marad: Európa biztonságának és identitásának aláásása muszlim bevándorlók segítségével. Ehhez társul továbbá a gyermekekre és fiatalokra különösen káros woke-ideológia erőltetése az unió további központosításával, elvonva a maradék szuverenitást a nemzetállamoktól. Orbán Viktor felhívja a figyelmet ezekre a valós veszélyekre – egy olyan ország miniszterelnökeként, amelynek szuverenitása nem eladó.

Ami viszont bizonyos értelemben újdonság, hogy a pártkongresszus alkalmával Tusk nyíltan elismerte a szoros együttműködést közte és a magyar ellenzék egyik vezetője, Magyar Péter között. Miután idilli képet festett a brüsszeli politikáról, és karikatúraszerűen támadta annak kritikusait – Orbánt és Kaczynskit –, amiért azok a nemzeti szuverenitást védik, Tusk szövetségeseként mutatta be Magyart, akinek tanácsokat ad, „hogyan is kell ezt csinálni”. Vagyis hogyan lehet eltávolítani a hatalomból azokat a politikusokat, akik az orosz–ukrán konfliktusban nem állnak kritikátlanul és minden áron Ukrajna, illetve annak háborúpárti politikája mellé, hanem Brüsszel törekvéseivel szemben a nemzeti szuverenitást védik. Tusk nyíltan kijelentette, hogy kapcsolatban áll Magyarral, és hogy már tervezik a látogatását Varsóban, a 2026. áprilisi választások után.

A miniszterelnök, akit pénzügyi és politikai zsarolással ültettek a hatalomba, Lengyelország érdekeivel ellentétes lépésekbe egyezik bele, hogy ezzel törlessze adósságát külföldi patrónusainak. Hazugságokkal és manipulációval jutott hatalomra. Olyan ígéreteket tett, amelyeket soha nem is akart betartani. Egyetlen dologra képes: üldözni az ellenzéki politikusokat és állampolgárok tízezreit, akik nem hajlandók úgy táncolni, ahogy ő fütyül.

Üvöltő a hasonlóság Donald Tusk és Magyar Péter választási kampányai között. Mindketten ugyanarra a brüsszeli politikai marketingre építik stratégiájukat: mérsékeltnek állítják be magukat, érzelmes jelszavakat – „mosolygós ország”, „új kezdet” – skandálnak, konkrét megoldásokat viszont nem kínálnak.

Tusk 2023-ban hónapokon át támadta ellenfeleit, az egyetlen „konkrét” ígérete az „elszámoltatással” való fenyegetés volt. „A PiS által tönkretett államról” és „az elit megtisztításának szükségességéről” beszélt, miközben semmilyen igazi programot nem mutatott be. Amikor végül előállt a híres „100 konkrétum az első 100 napra” listával, már késő volt ahhoz, hogy ellenőrizni lehessen a vállalások hitelességét. A kormányváltás után pedig kiderült, hogy az ígéretekből alig valósul meg néhány, a többségük feledésbe merült, a „mosolygós ország” helyett a leszámolás, a megtorlás és politikai tisztogatások korszaka érkezett el, ami az egyszerű állampolgárokat sem kíméli.

Ma Magyar Péter ugyanezt a forgatókönyvet ismétli meg a magyarországi kampányban. Akárcsak Tusk, kerüli a világos kijelentéseket, határozott vállalásokat, beéri a „nemzeti megbékélésről” meg a „szeretetországról” szóló üres frázisokkal. Konkrétumok helyett érzelmekre ható közhelyekkel dobálózik, tervek bemutatása helyett egyszerű hangulatkeltést folytat. Szinte az egyetlen konkrét ígérete az elszámoltatás.

És hogy nézne ki ez a valóságban? Erre a majdnem két év lengyelországi kormányzás ad választ. 

A nemzetközi jogot megsértve, törvénytelen módon tartóztattak le többeket, köztük ellenzéki képviselőket is. Már az Emberi Jogok Európai Bíróságának is foglalkoznia kellett a Tusk-kormány idején történt kínzásokkal és jogsértésekkel. Az Interpol pedig megtagadta a politikai okokból üldözöttekre a lengyel hatóságok részéről kiadott körözési kérés végrehajtását.

Még azokat az önkéntes tűzoltókat is kihallgatják, akik a korábbi kormányzat idején mentőfelszerelésre kaptak támogatást, miközben az adóhivatal ahelyett, hogy a most új életre kelő áfacsaló-maffiákat üldözné, nyolc évvel ezelőtti elszámolásokat vizsgál.

A megtorlások tízezreket érintenek. Az egyszerű állampolgárok sincsenek biztonságban – elég egy kritikus megjegyzés egy Tusk környezetéhez tartozó hírességre, és máris a rendőrségen találja magát az ember. Ez az ő „jogállamisága” – intézményesített erőszak, amit a látszólagos demokrácia díszletei takarnak.

Mindkettőjüket ugyanaz a brüsszeli propagandagépezet segíti, ugyanazokra a Soroshoz, Obamához, amerikai demokratákhoz és európai liberálisokhoz kötődő pénzügyi alapokra, hálózatokra és befolyási körökre támaszkodnak. Ennek eredményeként a magyar „szeretetország” könnyen úgy nézhet majd ki, mint most Lengyelország: az állam leépítése, tönkretett intézmények, politikai boszorkányüldözés, mindez a „demokrácia helyreállítása” nevében.

A szerző a Szejm képviselője, Lengyelország korábbi igazságügyi miniszter-helyettese, a Magyar–Lengyel Szabadság Intézet vezetője